Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1960. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 6)

III. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Szőkefalvi-Nagy Zoltán: A vegyi vonzás magyarázatának fejlődése

ben következetesen a két ellentétes erő felismerésére alapított, tehát diualisztikus rendszerét. Ez a rendszer általánosan elfogadottá nem vált» minthogy a zseniális meglátások erősen keveredtek a helytelen állításokkal [18]. Davy (1807) és Schweigger (1812) próbálkozásai után Berzelius alkothatott olyan rendszert (1818), amely már időállónak bizonyult. Érdemes felidéznünk Berzelius néhány akkori megállapítását. „Mindazt, ami az ún. választórokonság hatásának tűnik, csak az egyik testben erősebben, a másik testben gyengébben jelénlevő elektromos sarkítottság okozza" „Minden kémiai vegyülés egyes egyedül csak két egymással ellentétes erőtől a -J- és — elektromosságtól függ és minden vegyületnek két, az elektrokémiai reakció hatására egyesült részből kell összetéve lennie, minthogy harmadik erő nincs" [23, 24, 36]. Eszerint a felfogás szerint a bázisokat például mint a pozitív fémből és negatív oxigénből, a sókat pedig mint az elektronegatív savból és elektropozitív bázisból alkotott vegyületeket értelmezték. A dualisztikus felfogás igen sok helyes megállapítást tartalmazott, de a végletekbe vitt dualizmus többeket helytelen következtetésre vezetett. A román ismeretterjesztés nagy úttörője, Baras például így gondolja: „Van egy kémiai törvény, hogy sohasem vegyül egy elem egy Összetett testtel, hanem az elem mindig elemmel és a vegyület mindig vegyülettel vegyül" [27]. Ez az elmélet akadályozta sokáig Dumasnak a szerves vegyületekkel végzett szubsztituciós kísérleteinek helyes értelmezését. Végül kiderült, hogy a Berzelius által felfedezett jelenség is csak egy részét jelenti a vegyi vonzás teljes magyarázatának. Minthogy azonban, különösen a szervetlen vegytan sok helyén jól használható, az alsóbbfokú oktatásban még ma is alapját képezi az affinitás fogalmának megalapozásának. 8. Maximális reakcióhő A XIX. század második felében, rengeteg preciz termokémiai vizsgálat eredményére támaszkodva Berthelot kimondotta, hogy „minden önként lefolyó chemiai reakczió mindig azon testrendszer létesítésére törekszik, mely a legnagyobb hőfejlesztéssel jár". (Than Károly fordítása [35].) A kísérleti eredmények az esetek legnagyobb részében igazolták is ezt a felfogást, azonban nem volt kivétel nélkül minden esetben érvényes, így pl. a megfordítható reakciók esetében. Rendkívül nagy érdeme ennek az elméletnek, hogy a reakciók lefolyása közben lejátszódó energia-átalakulásokra ráirányította a figyelmét. Általánosan elfogadottá, hiányosságai miatt Berthelot felfogása nem vált, de hoszszú ideig nem is volt helyette olyan elmélet, amely az akkori kísérleti adatokkal mindenben egyezően tudta volna a kérdést értelmezni. Emiatt a XIX. század végén szinte teljes zűrzavar volt ezen a téren. Rendkívül érdekes az az összeállítás, amelyet Pinerua santiagói professzor 1893-ban végzett. Kora legkiválóbb kémikusait kérdezte meg 469