Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1960. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 6)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Dr. Chikán Zoltánné: Radnóti Miklós eclogáinak nyelvéről (Szempontok a főiskolai nyelvészeti gyakorlatokon folyó nyelvi elemzéshez)

tatja a költőt). „Szerelemről irhatok én még?" — kérdi a költő, majd ismét kiragadja magát a sötét gondolatokból, s a kedves alakját kép1 zeli maga elé: „Csillog a teste felém, ó Pásztori Múzsa, segíts hát!" A csillog állítmány kifejezi, hogy a kedves képe reménysugárként csillan fel sötét gondolatai között. A költemény folyamán egyre visszatérő motívum (o Pásztori Múzsa, segíts hát!) zárja az eclogát. A III. ecloga mondattani sajátossága a sok felszólító, felkiáltó mondat. Éppen ezért ennél az eclogánál különösen érdekes az intonáció. A sokféle mondattípus variálása változatossá teszi a hanglejtést. Az egyes szakaszok egyre rövidülnek, de rövidülnek a mondatok is, s ez) magával hozza a tempó gyorsulását. — Mindez az érzelmek, az érzések felfokozott voltát és egyre erősebb fokozódását mutatja. Erre utal azt igei állítmányok hosszú sora is, amelyek között igen sok a hangutánzó, hangfestő szó. Ez különben minden ecloga sajátos vonása, amit Zlinszkv Aladár azzal indokol, hogy a pásztori idill a természet ölén élő emberek életét rajzolja, s így önként kínálkoznak számára a természeti hangok [8]. IV. ECLOGA (1943) A Költő és a Hang dialógusa. A reménytelenség, a végtelen elkeseredettség hangja szólal meg benne. A Költő kezdi a beszélgetést: „Kérdeztél volna csak magzat koromban . . . Ó, tudtam, tudtam én! Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!" A félmondatok a költő mély keserűségét fejezik ki. A tudtam nyomatékosító ismétlés a kétségbeesetten dacos gyermek élethű képét állítja elénk. Az üvöltöttem állítmány a legerélyesebb tiltakozásra utal: nem kell a világ! goromba! — Ebben a goromba világban a sötét rácsap az emberre, a fény vág! — A felkiáltó mondatokat kijelentő mondatok követik. Ez már a belenyugvás: És megmaradtam. Sőt a sok szenvedés már meg is edzette: a fejem rég kemény. — De még mindig a dacos gyermek képét idézi: „S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én. -—" A Hang is a világ durvaságát érzékelteti: a vörheny és a kanyaró partradobta a költőt, a tó kiköpte. Majd a sok bántalom mellett mégis akad, aki karjára veszi a költőt: az idő. Az idő dajkálja, a lucskos és rejtelmes gépezet szolgálja. Miért? . . . ó miért? — Nincs válasz e kérdésre. . . Majd tovább így ír: „. . . s a rettentő virág nem nyílik még 3 33