Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1960. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 6)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Dr. Chikán Zoltánné: Radnóti Miklós eclogáinak nyelvéről (Szempontok a főiskolai nyelvészeti gyakorlatokon folyó nyelvi elemzéshez)

ránk. Ezt az érzésünket csak fokozza a felkiáltójel-parancsolta szünet. Menekül a költő a nagyváros zajától, s kedvesét látja, róla fest plasztikusan szép képet. A jelzős szerkezetek belsőleg-külsőleg megismertetik őt, akiről a hajnal kürtjei rikoltnak. A pregnáns kifejezések (nyurga mosolygás, táncos, okos léptek) teljes élethűséggel állítják elénk a kedvest. Az igei állítmány ok halmozása mozgalmassá teszi a képet (mozdul, ölel, nézi), s ezzel a kedves friss, mosolygó alakja szinte elevenné lesz előttünk. De hiába idézi fel a költő a kedves képét . . . Ismét a Pásztori Múzsához kell segítségért kiáltania: megismétlődik az előző felkiáltásos megszólítás. Bár szerelemről dalol, „karmol folyton a bú, új fájdalom űz a világban, mindig, újra csak új!" A karmol igei állítmány jelentésében igen találó: a karmol fogalmában mélyhangrendüségénél fogva benne van a nagyobb intenzitás, a fájdalom fogalma is. A szüntelen megújuló fájdalmak sorát jelzik a jelzők és határozók (folyton, új), de különösen a „mindig, újra csak új!" félmondat. Igen erős intenzitású az „űz a világban" határozós szerkezet. A világban határozó inessivusi ragja tökéletesen kifejezi, hogy az újabb és újabb fájdalmak elől nincs hová menekülni. Ha a világba forma lativusi ragját alkalmazta volna a költő, az azt mutatná, hogy még valahol a világon talán van menekülés, van megnyugvás. De ez az inessivusi rag nem ad erre lehetőséget: a világban mindenütt űzi a fájdalom ... És íme, hol van már az előbbi versszak szárnyalása, a kedves boldog dicsérete? A költő lemondóan állapítja meg: „ . . . elpusztulok itt hamar én is." Ebben a mondatban nincs lázongás, csak fájdalmas belenyugvás. Ezt mutatja a mondat elhelyezése, hangsúlytalansága. Külön nyomatékot kap az itt határozószó: korai, idő előtti halálra készül, s ennek ez a világrend az oka: itt pusztulok el, ebben a felfordult világban, ahol „görbén nőnek a fák, sóbányák szája beomlik": semmi nincs a helyén. Ezt a világot még az élettelen anyag sem nézheti érzéketlenül, ez a világrend még az élettelen anyagnak is fáj. Innen a megszemélyesítés: ,,falban a tégla sikolt" S a költő szenvedéseitől még álmában sem menekülhet, ha sikerül is elaludnia: „így álmodom én, ha elalszom" — írja. S itt a feltételes kötőszó azt jelzi, hogy az álom is csak esetlegesen hoz enyhülést. A költőt egyre nagyobb elkeseredettség ejti hatalmába. Ismét a Pásztori Múzsához fordul segítségért, hiszen úgy halnak e korban a költők . . . Ismét a költői halál újra és újra feltűnő képe. Itt sem lehet azonban csak azt látnunk, hogy Radnóti a maga egyéni sorsa miatt aggódik, csak a maga egyéni problémájával foglalkozik, hiszen a fasizmus által felidézett háborús veszedelem nemcsak egy ember veszedelme, sőt nem is csak egy nemzeté, hanem az egész világé. így fonja össze Radnóti művészien a maga egyéni sorsát a közösség sorsával. A következő mondat nagyon jellemzően idézi az eclogák hangulatát: csak ránkomlik az ég ... A ránkomlik igei állítmány történést fejez ki, s a véletlenséget, a szándéknélküliséget méginkább kiemeli a csak módosító szó. Nem marad emlék a költő után, legfeljebb néhány vers (ez is visszatérő gondolat, s ismétlődése mutatja, hogy mennyire foglal koz32