Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

I. Tanulmányok a nevelés és az oktatás kérdéseiről - Dr. Berencz János: A nevelés társadalmi funkciója Dickens regényeiben

A í'iúk között nincs igazi közösségi szellem, csupán együttesen nyögnek a szigorú, magoltató intézmény súlya alatt. Blimber dr. nem akarta a kárát a fiúknak, »de valami sajátságos gondolkodásnál fogva úgy nézte a fiúkat, mintha ők is filozófiai doktorok lettek volna valamennyien és felnőttek gyanánt jöttek volna a világra«, (i. m. 222. 1.) A gyermekek szülei helyeselték a gyors módszert és csoda lett volna, ha a tudós rájönne tévedésére. Pál öreges, koravén lett, egyre zárkózottabb. a gyermek képzeletének arabeszk világában élt. [13]. A félév végén Dombeyről jellemzést adott az iskola. Ebből kitűnt az, hogy felfogása és tanulási képessége megvan. Negatívumként az »alacsony társaság« keresésére való hajlamot emelték ki. A magános, koravén kis Dombeyről megállapították, hogy »ó-divatú«. Ettől kezdve a kisfiú arra törekedett, hogy szeressék. Valósággal megható ez a törekvése, mely ettől kezdve elkísérte haláláig. [14] A rendkívül túlterhelő, megerőltető nevelésnek idegkimerülés és betegség lett a vége; a vézna, tüdőbajra hajlamos kisfiú ágynak esett és a gondos ápolás ellenére is meghalt. * A chartista-mozgalom döntő veresége (1848.) után, a reakció erősödése idején jelent meg Dickens egyik legolvasottabb, legnépszerűbbműve, a COPPERFIELD DÁVID. Sok polgári irodalomtörténész ezt tartja legjobb művének. Chesterton szerint ez Dickens legjobb »könyve«, viszont legjobb »regény«-nek az örökösök-et tartotta. A pedagógiai problémák mindenesetre igen sokoldalúan fonják át az egész művet, főleg az I. kötetet. Valóságos szintétikus irodalmi műnek, pedagógiai regénynek tekinthetjük ezért. Önéletrajzi jellege személyessé, közvetlen melegségűvé avatja. Sokhelyütt megragadja az olvasót a lelki jellemzés finomsága, az író karakterizáló érzéke. A mű voltaképp a címszereplő, Copperfield Dávid lírai emlékezésével kezdődik. Gyermekkora ködös messzeségében anyjának és dajkájának, Peggotty-nak alakja rajzolódik eléje egy-egy tipikus jelenetben: »Ahogy visszapillantok gyermekkorom ködös messzeségébe, mindenekelőtt két női alak jelenik meg tisztán és kivehetően az emlékezetemben — az első édesanyám, szép hajával, fiatalos termetével, a második pedig Peggotty, termetnek egyáltalán nem nevezhető formáival, koromfekete szemével, amely szinte elsötétítette egész ábrázatát, kivéve pirospozsgás orcáit, melyek a két izmos, kemény karjával együtt oly ropogós-vörösre értek, hogy váltig azon csodálkoztam, alma helyett miért nem őt csipkedik inkább a madarak.« A kisgyermek szemében ezek ketten szinte törpévé zsugorodtak, amint játékosan letérdepeltek előtte a padlón. »Nem tudnám megmondani •— folytatódik a visszaemlékezés —, hogy csakugyan emlékszem-e Peggotty felém nyújtott mutatóujjára, de még ma is tisztán érzem az érintését az ujja hegyének, amely a sok varrástól, tűszurkálástől olyan érdessé vált, mint egy parányi tormareszelő.« Az olvasó e jelenetet olvasva, igen képszerűen látja maga előtt a totyogó kis Dávidot. Bámulatba ejt szinte egy-egy ilyen, valósággal kitapinthatóan aprólékos, csodálatosan megfigyelt jelenet. Fel is merülhet az olvasóban a kétely: talán ezt a bámulatos aprólékosságot már a fel43