Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Földi Pál: A marxi-lenini materialista dialektika lényege: az ellentétek egysége és harca

Hegel tehát egyrészt fokozatilag megkülönböztette az azonosságot, a különbséget, az ellentétet és az ellentmondást egymástól, másrészt meghatározta ezek dialektikus logikai kapcsolatát és kölcsönös viszonyát, de Hegelnek semmiképpen nem sikerült valami lényeges különbséget kimutatnia az ellentmondás és az ellentét között. Hegel az így felfogott ellentmondást úgy tekintette, mint a valóságnak, a reális világ mozgásának, változásának és fejlődésének általános törvényszerűségét. De hogyan áll Hegelnél az ellentmondás a gondolkodásban? Vagyis logikai értelemben hogyan fogta fel Hegel az ellentmondást? A jelen problémára vonatkoztatva: milyen volt Hegel viszonya az aristotelesi kettős tétel második feléhez, a második tételhez? Válaszoljunk erre Hegel szavaival: »A világot általában az ellentmondás mozgatja, s nevetséges azt mondani, hogy az ellentmondás nem gondolható. (A kiemelés tőlem: F. P.) A helyes ebben az állításban csak az, hogy az ellentmondásnál meg nem állhatunk: s hogy az megszünteti -magát önmaga által. A megszüntetett ellentmondás azonban nem az elvont azonosság, mert ez maga is csaik egyiik oldala az ellentétének-« [38], Figyelemre méltó, hogy Hegel a fenti kérdésre a választ polemikus formában fogalmazta meg, és félreérthetetlen határozottsággal számolt le azzal az aristotelesi tétellel, mely szerint semmiféle ellentmondás nem gondolható el. Hegel szerint tehát az ellentmondást a dialektikus gondolkodás (Hegel kifejezésével: a »spekulatív gondolkodás«) révén fel lehet (és fel is kell) fogni és el lehet (és el is kell) gondolni. De Hegel »leszámolva« mindkét aristotelesi tétellel, az ellenkező végletbe jutott. Ugyanis a gondolkodásban minden ellentmondást megengedhetőnek tartott, még a logikai ellentmondásokat is. Vagyis Hegel a logikai ellentmondás elvét elvetette, és a logikai ellentmondásokat a gondolkodásban — helytelenül — megengedhetőknek tartotta [39]. Aristoteles tehát úgy vélte, hogy az objektív valóságban (a létező világban) nincsenek és nem lehetnek dialektikus ellentmondások, és azok nem is gondolhatok el; Hegelnél viszont hiányzik a logika ellenmondási elvének helyes értelmezése, méltatása és megvilágítása. Ezekben a kérdésekben mélyreható különbség, sőt ellentét áll fenn egyrészt Aristoteles és Hegel felfogása, másrészt a marxista—'leninista filozófia között. Mert a marxizmus—leninizmus elismeri és kellőképpen méltatja mind az elemi (a formális) logika, mind a dialektikus logika létjogosultságát és jelentőségét, valamint pontosan meghatározza az elemi (a formális) logika és a dialektikus logika viszonyát és kölcsönös kapcsolatát. Mindezekről a jelen probléma tárgyalásában konkréten lesz majd szó. Ami viszont a fenti kérdéskomplexummal kapcsolatos marxi— lenini filozófiai álláspontot illeti, e helyen a következőkre kell figyelmet fordítanunk: Marxi—lenini értelemben kétféle ellentmondást különböztetünk 300-