Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)
II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Földi Pál: A marxi-lenini materialista dialektika lényege: az ellentétek egysége és harca
Következésképpen tehát az ellentétek egységének viszonylagosságát az ellentétek harcának abszolút jellegéhez és az ellentétek harcának abszolút jellegét az ellentétek viszonylagos egységéhez kell viszonyítani. 3. A gondolkodás dialektikus ellentmondása és a logika ellentmondási elve Az ellentmondás törvényének eddigi elemzése és fejtegetése során jőleg annak a dialektikának alapproblémájáról volt szó, amelyet Engels objektív dialektikának nevez. Vagyis az eddigiek során, noha a materialista szubjektív dialektika, a dialektikus logika és a dialektikus materialista ismeretelmélet néhány vonatkozása is előfordult, de elsősorban azt igyekeztünk megvilágítani, hogy az ellentmondás törvénye — mint objektív törvény — a természet és a társadalom, az egységes anyagi világ legáltalánosabb, egyetemes érvényű törvénye, amely az emberek akaratától és tudatától függetlenül is érvényesül és hat. Most viszont arra kell figyelmet fordítanunk, hogy az egységes anyagi világban, a természetben és a társadalmi életben meglévő és érvényesülő objektív ellentmondás hogyan tükröződik az emberek tudatában, vagyis, hogy az emberi tudat képes-e egyáltalán az objektív ellentmondást felfogni és tükrözni. Pontosabban szólva azt kell megvizsgálnunk, hogy az objektív valóság ellentmondásainak tudati felfogása és tükröződése nem áll-e kibékíthetetlen ellentétben az elemi (formális) logika ún. ellentmondási elvével, hogy a tudat által felfogott és tükrözött dialektikus ellentmondás, amely egyébként a dialektikus logika szférájába tartozik, — és az elemi (formális) logika ellentmondási elve nem zárja-e ki egymást, nem szünteti-e meg egyik a másikat. Következésképpen azt a problémát kell megoldanunk és megvilágítanunk, hogy hogyan kell az objektív valóság ellentmondásait felfognunk, elgondolnunk anélkül, hogy logikai ellentmondást követnénk el. Nézzük meg ezt a problémát először történeti fejlődésében. A vázolt kérdéskomplexum a filozófia története során kifejezetten először Aristoteles filozófiájában, illetve logikájában jelentkezett. Az ellentmondás kategóriájának történeti elemzésében volt már arról szó, hogy bár filozófiai alapfelfogásából és filozófiai rendszeréből logikusan következik az a mély belátás, hogy a világ tárgyai és jelenségei a tárgyakban és a jelenségekben rejlő ellentmondások által léteznek és mozgnak, de maga Aristoteles meghatározott társadalmi okok miatt és megfelelő tudománytörténeti előfeltételek hiányában aligha volt ennek teljesen tudatában; hogy csupán filozófiai rendszerének és okfejtésének mély vizsgálata során fedezhetjük fel abban a dialektikát, s ennek során az ellentmondás dialektikus megalapozását, ami nála lényegében ösztönös és nem tudatos formában jelentkezett, és Aristoteles ingadozva az idealizmus és a materializmus, a metafizika és a dialektika között, végső soron idealista-metafizikus végkövetkeztetésre jutott. (Minden elevenség, mozgás és létezés legvégső oka a formák formája, a mozdulatlan mozgató, vagyis az isten) ["30]. Mindezeken túlmenően most rá kell mutatunk, hogy Aristoteles, 297-