Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Berzy András: A realista ábrázolás kérdései Belinszkij irodalmi kritikáiban

vont, általánosságokban mozgó, hanem mindig konkrétnak kell lennie. Irodalmi kritikáiban megköveteli, hogy a művészi alkotás figurái »konkrét és tipikus személyek« legyenek, s a konkrét jelleg fogalmát kifejtve megállapítja, hogy »a konkrétság az eszmének és formának az a titokzatos és szétszakíthatatlan, szükségszerű összeforrása, amely minden életre jellemző, mely nélkül nincs élet« [19]. Éppen ezért száműzi a művészi ábrázolásból »az elvont erények és bűnök allegorikus alakjait«, »retorikus megszemélyesítőit«, »a kivágott papírbábukat«. Az »eleven ember«, a »valós jellem« — a konkrét emberi arculat megrajzolását a realista ábrázolás egyik alapvető, elengedhetetlen követelményének tartotta: »ha a művész alkotásában embereket ábrázol, akkor először is mindegyikük ember legyen és ne agyrém, — legyen mindegyiküknek arca, jelleme, legyenek szokásai —, egyszóval azok a személyes jellemvonásai, amelyekben minden egyén a valóságban is különbözik bármely más egyéntől. Aztán mindegyikük tartozzék egy bizonyos nemzethez, egy bizonyos korhoz . . .« De szükségesnek tart ja azt is kiemelni, hogy az általános egyénítése a művészi alkotásnál nem merülhet ki a nemzeti jellegben és eredetiségben: »tipikusság nélkül nem lehet sem ez, sem az« [20]. A művész által ábrázolt alak csak így lesz »valóságos lény« és nem »elvont fogalom«. Igen nagyra becsülte Belinszkij Shakespeare, Balzac alkotásait, mert bennük minden személy élő alak: »Shakespeare minden drámai alakja konkrét és eleven . . ., meghatározott arcvonásai vannak, meghatározott hajszíne, ilyen meg olyan hangja, modora, egyszóval . . . konkrét élő személy . . ., minden alakja valamely igazság konkrét kifejezése . . .« Csodálja Balzac művészetét is, aki »utolérhetetlen művészettel rajzolja meg a jellemeket, egyéniségük minden árnyalatával«, akinek műveiben »nincsen egyetlen jellem, egyetlen személy, amelyik valamiképpen hasonlítana a másikra«. Gogol típusteremtő művészetéből azt a következtetést vonja le, hogy a »jellemeket teljes egészükben és teljességükben kell ábrázolni, a fajtájukra nézve minden tulajdonságukkal együtt, a haj színétől az arcon levő anyajegyig, a hang csengésétől a ruha szabásáig«. Belinszkij értelmezésében az általános és egyéni dialektikája nemcsak abban áll, hogy az általános az egyéniben nyer kifejezést, hanem abban is, hogy az egyéni, a különös, a sajátos gazdagabb és meggyőzőbb értelmet ad az általános érvényű mondanivalónak, mert »az egyéni nélkül az általános csak elvont lehetőség —, ,fellengző, hideg kárázat' — de nem maga az eleven valóság« [21]. Irodalmi kritikáiban megállapítást nyer az is, hogy ugyanaz az eszme, ugyanaz a művészi igazság különböző művészeknél a művészi típusok egész sorában testesülhet meg, mert minden művészi típus egyéni, sajátos módon fejezi ki valamely meghatározott jelenség lényegét, egyes oldalait és mozzanatait: »a fösvénység, a fukar ember eszméje egy, — de típusai végtelenül különbözők. Gogol Pljuskinja utálatos, visszataszító, — Pljuskin komikus alak. Puskin bárója borzalmat ébreszt, tragikus alak. Mindkét alak félelmetesen igaz«. Pljuskint éppúgy, mint a bárót is »ugyanaz az undok szenvedély hevíti, mégis semmiben sem hasonlítanak egymáshoz, mivel egyik is, a másik is 17' 239