Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Berzy András: A realista ábrázolás kérdései Belinszkij irodalmi kritikáiban

ragadja meg teljesen specifikumát, hanem esztétikai jellegének csupán egyetlen fontos kritériumát emeli ki, mert a tudományos és művészi tükrözés közötti különbség nemcsak a sajátos kifejezési formában, hanem elsősorban a művészet által felfedett és megvilágított tartalom esztétikai sajátosságában rejlik, amely meghatározza a művészi ábrázolás sajátos módszereit és különleges formai eszközeit. Belinszkij a művészet tárgyát és feladatát a társadalomban élő ember, a társadalmi élet jelenségeinek, körülményeinek, küzdelmeinek művészien hű ábrázolásában jelöli meg: a realista költészet »hőse és tárgya mindig az ember«. Realizmus elméletének egyik sarktétele szerint »a valóság — a reális, érzékelhető világ, amelyet nem teremtett senki és amely saját belső törvényei szerint él: ez a valóság szolgál a művészet tárgyául és talajául . . . Ami nem lehetséges a valóságban, az hazug a művészetben . . ., ami nincs a valóságban, az nem lehet költői tárgy« [7]. Ezt a hűséget tartja a költészet első követelményének és feladatának. De az irodalom szerinte nemcsak hű kifejezője, passzív tükrözője a társadalmi kérdéseknek és törekvéseknek, hanem segítője, bírálója, szolgálója, »ellenőre és felügyelője« is: ». . . . kimutatni a társadalom valódi hibáit — annyi, mint szolgálatot tenni neki..., ha megfosztanánk a művészetet attól a jogától, hogy a társadalom érdekeit szolgálja, — nem emelnénk fel, hanem lealacsonyítanánk, mivel életerejétől, értelmétől fosztanánk meg, szibariták élvezeti cikkévé, tunya henyélők játékszerévé tennénk. Sőt ezzel meg is ölnénk« [8]. Halottnak tartja azt a műalkotást, amely csak azért ábrázolja az életet, hogy az élet rajzát adja minden nagverejű lelki indíték és szenvedély nélkül. Ezek a megállapítások a művészetnek és irodalorrynak a társadalomban betöltött aktív szerepére mutatnak rá. Belinszkij határozottan szembeszegült azzal az idealista nézettel, mintha a szép ábrázolása lenne a művészet egyetlen és kizárólagos tárgya és feladata: ». . .a szépség a művészetben még nem minden . . ., hogy a szép a művészetnek elengedhetetlen feltétele, hogy szépség nélkül nincs és nem is lehet művészet: ez sarkigazság. De a szépséggel magával a művészet nem jut messzire . . . .« [9]. A művészetnek nem lehet egyetlen célja és feladata a szép megtestesítése, hanem az élet ellentétes oldalainak művészien hű ábrázolásával kell az igazságot kifejtenie, a valóság lényegét, sajátosságát megismernie, amely Belinszkij szerint csak úgy sikerülhet, ha a művész valóban ismeri és értékeli is »azoknak az elveknek az öszszességét, amelyen a társadalom felépül«. A valóság hű ábrázolása Belinszkij véleménye szerint nem jelenthet szenvtelen ábrázolást, hanem magában kell foglalnia a művész érzéseinek, az élethez való viszonyának, életszemléletének, világnézeti állásfoglalásának, az élet jelenségeiről formált ítéletének a kifejezését is. S ha a pártosság fogalmát tudományosan megfogalmazni nem is tudta, de az író becsületbeli ügyének tartotta, hogy »meggyőződéséhez hű maradjon és következésképpen pártjához is hű legyen«. Szenvedélyesen ostorozta a politikai indifferentizmust, és azt a határozott követelményt támasztotta az íróval szemben, hogy képeiben tendenciának, »gondolatnak kell lennie, az általuk keltett benyomásnak hat272-