Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: »A nemzet csinosodása«

paraszt oeconomus, vagy pankrot gavallér«. Tisztes házában az Urániáról beszélgetnek, Lavotta szerzeményeiből játszanak. De a ház leánya olyan szép lélek, aki Schiller Haramiáiból is dalol, akinek udvarlója, Lehelfi német regényt hoz ajándékba. Az európai kultúra igazi értékeit átveszi tehát ez a tisztes magyar ház. Ügy tartják, hogy hasznos a külföldi utazás is, de a külföldmajmolás éppen olyan veszedelmes a szívnek, a bölcsességnek, sőt a nemzeti karakternek, mint a porban szenynyeződő alacsonyság. A ház meghalt asszonya is »egy valóságos kipallérozódott magyar dáma volt«, aki »választást tudott tenni a bécsúszott külföldi módik és szokások között . . .« Ezért családja nem is korcsosodott el. A külföldieskedés nem kultúra, a grób magyarság sem kultúra, és vétek a kultúra ellen az is, ha a zsidót nemzetiért gyűlöljük. Csokonainak Koháryhoz és Széchenyihez 1797-ben, illetve 1798ban intézett leveleiben [104] Kármánnak sok gondolatára ráismerhetünk. Ilyen alapvetően az 1790-es nemzeti felbuzdulás megítélése, melyről sokat hittünk, de amely eltűnt. »Visszabuktunk az éjszakába!« Csokonai is siratja és félti a nemzeti karaktert, annak a magyar literaturáéhoz hasonló ügyefogyott állapotját. Csokonai is vallja, hogy a nyugati nemzetek messze előttünk járnak. Mi még gyengélkedő nemzet vagyunk, melynek édesség kell, mint a gyereknek. Ezért a nemzet kiművelését a poézison kell kezdeni. Más műveiben Csokonai is tudatosan hangoztatja az eredetiséget. A Lillához írt előszavában ünnepli Kisfaludy Sándort, mint az első magyar költői zsenit. Az alkalmatosságra írt verseihez szánt előszavában ír a költői ihletről. Kármánhoz hasonlóan különbözteti meg a költészetet a versgyártástól. A poézisnek ugyanazt a szerepet szánja, mint Kármán: »... a szózatoknak szaporításában áll a nyelvnek bősége, a nyelvnek bőségében a literatura kezdete, a literatura pedig követ, mely utat egyenget a fontosabb tudományoknak [105]. A nyelvújítás kérdésében sem tér el lényegesen Kármán és Csokonai felfogása. Kármán is hangoztatja, hogy nyelvünk szűk és szegény, és bár a nyelv erőszakos újításától félti a közérthetőséget, nem elvi ellensége az újításnak. Ha az új szók nem is éppen kedvesek előtte, és bárcsak »ritkán és nagy tartózkodással« merészel csak néha-néha egyet alkotni, mégis azzal zárja Arankával a vitát, hogy » . . . mivel elmúlhatatlanul kell gazdagításán nyelvünknek igyekezni, tehát, aki bízik maga erejében, próbálja bár! teremtsen bár!« — Csokonai közfelfogás szerint neológus volt, az újításnak híve. Ö azonban inkább a nyelv belső gazdagságát akarta feltárni. A ». . . pajkos szófaragóknak törvénytelen ágyból született, csonka, béna idétlenjeik«-ről [106] az a véleménye, hogy azok megfúlnak önnön bölcsőjükben. A nyelvújításnak általa kifejtett programja csak kevéssé különbözik a józan orthológia felfogásától. Ezért is volt lehetséges az, hogy a nyelvújítás később kibontakozó harcában a valóban maradi orthológusok Kazinczy ellen játszhatták ki Csokonait. Egy ponton azonban Csokonai messzebb lát és gyökeresebben fogalmazza meg a nemzet csinosodásának programját Kármánnál, ti. a nép és a régi magyar irodalom, a nemzeti hagyományok szerepének megítélésében. Kármán keveset beszél a népről. Említi ugyan 248-