Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: »A nemzet csinosodása«

kísérik«, vagyis korszerű ismereteket nyújtanak kedveitető formában, és »így teszik a jót közjóvá, mert azt megszerettetik«. Bessenyei fellépése után két évtizeddel Kármánnak legfőbb gondja most már nem annak a bizonyítása, hogy a tudományokat csak az anyanyelven lehet közkinccsé tenni. Nagy elődje nyomán már közelebb lép a problémához, és arról beszél, miként lehet a tudományt a nemzetben valóságos hatóerővé változtatni, kiszabadítani azt »a tudósok kevély kőfalai« közül. Az író első kötelessége, hogy érthető legyen. »Az érthetőség az írásnak legelső, leggyökeresebb törvénye.« Ezért olyan óvatos Kármán a nyelvújítás kérdésében is. Nyelvünk »ezer tekintetben szűk és szegény« még. Helytelen tehát a túlzásbavitt purizmus, az Európában általánosan elfogadott idegen szavaktól való irtózás. Az erőszakos szógyártásnak az lesz az eredménye, hogy »nemsokára nyelvünket önnön honyunkban tanulni kell«. Joggal veti szemére a Barczafalvi Szabó Dávidoknak: »mit nyer azzal az olvasó, ha a sok újonnan faragott szókat először neki deákul kell gondolni, hogy megértse?« A hasznos tudományok legelső tulajdonságai közé számlálja a »kellemetesség«^. Enélkül nem válhatnak »közönségessé«. A »nyájas popularitás« kell, hogy összepárosodjon a tudományokkal, és ehhez a gráciáktól kell .rózsaköteleiket kölcsönbevenni. Siratja, hogy Wieland, »aki a gráciákat hozzánk lehozni tudta volna, még köztünk nem született«. Mi is törekedtünk arra, hogy »komorok, kedvetlenek ne legyünk«,, de mivel »a középutat megtalálni nem a mi szokásunk, ezért enyelgők, aprólékosak és gyermekeskedők lettünk. A versek és versecskék özöneelborította hazánkat.« — Nem a tudós és nem a prózaíró féltékenysége beszél itt. Kármán joggal kifogásolja a kor divatos, játékos, rokokoköltészetét, a barbár ízlésre mutató leoninusokat és azt a sok üres formalista próbálkozást, mellyel egyes költők Varjas János csupa e-betűsszavakból álló verse [74] nyomdokaiba léptek. (Kazinczy jó tíz év múlva a Magyar régiségek és ritkaságokban, egy Sylvester nyelvtanával együtt újra kinyomtatja Varjas virtuóz, de teljesen értelmetlen próbálkozását !) Kármán, nehogy félremagyarázzák szavait, siet kijelenteni, hogy nem gyűlöli a poézist. Hiszen ő maga is költő, mégha verseket nem is ír. Az igazi költészetnek, másokhoz hasonlóan nagy szerepet szán a nemzet csinosodásában: » ... ez az a mód, ez a leghathatósabb mód, mely által egy nemzetet, mely addig a szelíd tudományoknak nem áldozott, vissza lehet vezetni azoknak tiszteletére«. A szépirodalomnak tehát az a hivatása most is, hogy megnyerje az emberek szívét, rászoktassa a nemzetet az olvasásra, és így előkészítse az utat a »gyökeres tudományok« számára. Sokan felpanaszolták már nálunk, hogy nincs becsülete a magyar írónak. Kármán szerint is akadálya kultúránknak »a literatorok kevés Decsülete«. Ö azonban tovább megy, és a kérdést nem egyoldalúan, nemcsak az írók oldaláról vizsgálja, hanem a közönség szempontjait is tekintetbe veszi. »Kegyetlenség nélkül talán nem is lehet. .. szemére vetni hazánknak, az olvasás eránt való hidegségét.« Ha mindig csak fordítunk és utánzunk, idegen hulladékokból élősködünk, idegen, járat23 r