Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)
II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: »A nemzet csinosodása«
rek tudománnyal, »Tribonián udvara tömve áll, imádja őt az ősz és fiatal sereg, és Sokrates, Newton és a gráciák képeire itt-amott aggat csak rejtezve, titkos becsülőjük egy-két zöld levelecskét.« A kenyérkereső tudományok túlsúlya, sőt egyeduralma ártalommá válik, mert szinte elzárja »a szép és magas tudományok« felé az utat. Igazában csak akkor beszélhetünk szellemi életünk megújulásáról, ha majd lesznek számosan olyanok, akik »durva haszonkeresés nélkül«, maguk »belső megnyugvásáért« fáradoznak, sőt ha szükséges, még áldozatokat is tudnak hozni a szép és magas tudományokért. Kármán igen nagyra becsüli a költőket és a szépirodalmat. Batsányival együtt azt vallja, hogy »az emberiség történetkönyvei mindenütt a poézisen kezdődnek, és a vadságból kivetkező nemzeteknek szelídülését mindég a költés eszközlötte«. Mint látni fogjuk, fontos szerepet szán a szépirodalomnak a nemzeti művelődésben, azt ti., hogy segítsen olvasóközönséget szervezni, művelje az emberek szívét és ízlését. Mégis felemeli szavát »a versek és versecskék özöne« láttán, mely elborította hazánkat. Sőt, arra is fel akarja hívni a figyelmet, hogy még a színvonalas szépirodalom sem elegendő a nemzet formálására. Minden tudományt egyformán kell művelnünk, mert »ha mindég csak a virágok után kapdosunk . . . nem emeljük nagyra soha nemzetünket«. »A természet mindég egy tökéletes egészet formál; nem tagonként készíti* az embert, nem szálanként a virágot, mindég egész embert, egész virágot készít: kövessük ezt a nagy mestert. Ne járjunk a tudományoknak csak virágos rétjein, hogy addig ugaron maradjanak tápláló és éltető szántóföldjei.« Az angol példából láttuk, hogy az alkotás eredetiségének hangoztatása milyen szoros kapcsolatban áll az íróról, mint teremtő zseniről alkotott új felfogással. Kármán tanulmányának is egyik főtémája az író, a literátor, a költő méltósága és hivatása. A tanulmány ezzel kezdődik és ezzel fejeződik be. A fejtegetések legelején »nemzeti íróinknak« veti szemére azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy kényeztetik nemzetünket. Gondolják meg, hogy tanító széken állnak, oktatnak, díszes hivatalt viselnek. Az igaz literátor felséges polcra méltó, és szent hivatalt visel. Legyen tehát merész, »vijjon meg« bátran a tudatlansággal és az erőszakkal. Minden »nagyra született író« olyan, mint egy Nagy Sándor, »aki világokat szeretne hódolni, és sír, hogy a holdba fel nem viheti győzedelmes zászlóit«. »Az első bölcsek, a nép első tanítói, minden nemzeteknél a költők valának.« De ma is az a hivatása az írónak, a nemzeti szerzőnek, hogy helyes önismeretre tanítsa nemzetét, és megmutassa az utat, melyen haladnia kell: »az igaz literátor hozza le, mint egy második Prometheus az égből a bölcsesség szép világát; a terjeszt a nemzetekre dicsőséget és virágozást és közboldogságot, a teszi ... az embert emberré«. Csak természetes, hogy aki ilyen magasztos hivatást szán az írónak és a költőnek, de a tudósnak is (mert a literátor mindhármat magában foglalja) lelke egész hevével lép fel mindazokkal szemben, akik e hivatást megcsúfolják. Csak a felséges és érdemes költők nem akadályai a tudományoknak, a versfaragók és ritmuskoholók ellenben azok, és 231-