Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos Józssf: A helyes és szép beszéd. (Retorikai és fonetikai alapvetés)

vallotta ennek, annál is inkább, mert az új tudomány, a fonetika még kevés beszédtechnikai ismeretet nyújtott. Egyik gyakorló pedagógusunk nem véletlenül panaszkodik arról »Figyelmeztetés az ékesszólás yondosb tanítása érdekében« című cikkében [12], hogy »a tanulók képesek szónoki beszédeket szerkeszteni, de nem képesek azokat hatásosan, a kellő érzelem-, hang- s taglejtésekkel előadni«. Súlyos hiba volt az is, hogy a retorikai ismereteket egyrészt elméleti tételekként, másrészt »beemlézendő« ismeretanyagként tárgyalták, illetőleg tanították. A retorika művelése és oktatása is formálissá vált. A megfelelő szak-, illetőleg tankönyvek a beszéd tartalmi és hangzásbeli oldalával kapcsolatban nem--tartották- egyensúlyban a tananyagot. Erre vonatkozó hiányérzetről ad számot Névy László (Az írásművek elmélete, vagyis az irály-, költészet- és szónoklattan kézikönyve) művének ismertetője akkor, amikor hibának jelöli meg, hogy Névy könyve keveset ír a beszéd hangzásbeli oldaláról, a pronuntiatióról, a hanglejtésről, az egyes érzelmek és indulatok megfelelő hangjáról: »Hiányzik a hanglejtésben előfordulni szokott hibáknak fölemlítése is, minők: a túlságos kiáltozás, bágyadtság, egyhangúság és éneklés.« [13]. Pedig Névy könyve még külön fejezeteket szentel a szónoki beszéd elmondása, a declamatió »kellékeinek« tárgyalására. Anyagát, szempontjait elsősorban a korabeli szavalattanokból (Mátray, Szász) veszi. De a 223 oldalas könyvben már csak öt oldal jut a pronuntiatio kérdéseinek taglalására. Politikai szónoklattanok Hogy mennyire ez volt az általános gyakorlat a magyar szakirodalomban, mutatja Szeberényi Lajos »Politikai Szónoklattan«, Pesten 1849-ben megjelent munkája is. Igen részletesen tárgyalja »a beszéd anyagát«, az »anyag jeltalálásának belső kútfejeit« (az értelmezést, a fejtegetést, a bizonyítást), az anyag föltalálásának »külső forrásait«, a beszéd nemeit (egyházi, közügyj, alkalmi beszédek), a beszéd részeit (bevezetés, előterjesztés és elosztás, tárgyalás, befejezés). Bő ismeretanyagot ad a beszéd »alakjáról«, »irályáról« is. A szónokoknak, ha célt akar érni, tartania kell magát »a jó irály szabályaihoz« (tisztaság, értelmesség, szabatosság, kerekdedség, csín). A jó előadó stílus szabályait külön fejezetekben sok példával világítja meg. Ma is használható, amit tanít pl. 1. értelmességről [»az értelmesség alapja általában, hogy oly szavak és kifejezések használtassanak, melyeket a hallgatók képesek felfogni . .. Legyen rend a gondolatokban és a tárgyban. A mértéken túli rövidségtől és hosszúságtól egyaránt kell óvakodni« stb.], 2. a szabatosságról [»se több, se kevesebb ne mondassék, mint amennyi szükséges«, a hasztalan szószaporítás fkönnyen undort okozhat', a dagály az , eszmehiány' pótléka«), 3. a kerekdedségről [kétféle irály nem változatosságából ered a kerekdedség, a szakadozott [style coupé] vagy a körbeszédes (style périodique) irályból, felváltva éljünk velük. ... A periódus több egy tárgyra vonatkozó, azt magyarázó mondatok sorozata], 4. a csínről [A trópusokkal (metafora, metonymia, Synekdoche) és a figurákkal élés (ismét188-