Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

I. Tanulmányok a nevelés és az oktatás kérdéseiről - Dr. Chikán Zoltánné: A nyelvi elemzés stilisztikai vonatkozásai az általános iskola VIII. osztályában

nyainkkal, hogy a nyelvi forma nem csupán díszítő stíluselemek halmaza, hanem sokkal több annál: a tartalom szerves tartozéka. Elgondolkoztató kifogás lehet ezzel a módszerrel szemben, hogy meglehetősen szubjektív. Ez bizony kétségtelenül igaz. Dehát baj-e ez? Volt olyan kartárs, aki éppen ezért húzódozott az ilyen elemzéstől, mert nem érzett biztos talajt a lába alatt. Mint mondta, a nyelvtani elemzés más; ott az alany alany, az állítmány állítmány, ezen nem is kell vitatkozni. De az ilyen elemzésnél sok esetben csak szubjektív megítélésére hallgathat, s nem biztos, hogy azzal mindenki egyetért. Ez igaz, de nem baj, ha így van. Hiszen »az ilyen remekművek igazi nagysága éppen abban van, hogy mindnyájunkban a saját érzéseinket keltik fel, szinte személyesen szólnak hozzánk« [25] — mondja Kosztolányi. És ezzel kapcsolatban felveti a kérdést: »Szabad-e, lehet-e a verseket, a költői műveket magyarázni? Sokan azt állítják, hogy nem szabad, mert nem lehet. Mások azt állítják, hogy szabad ugyan, de nem lehet. A költészet nem értelmi működés. Értelmünkkel nem igen hatolhatunk bele.« [26]. Bóka László pedig megállapítja: »Az irodalmon keresztül történő megismerés nem fogalmi jellegű, hatása nem a belátáson alapul, hanem a képzeletre hat, érzékletes és szemléletes ábrázolása a valóságnak, és úgy át van hatva érzelmi, hangulati elemekkel, hogy hatása érzelmi megindulás, pártos szenvedély, elragadó lelkesültség, tiszta öröm, sóvár vágy, nemes harag.« [27]. Komlós Aladár szerint: »Mindkét elem, az érzéki varázs és a képekben testet öltött jelentés egyaránt nélkülözhetetlen feltétele a költőiségnek.« [28], Hogyan kell tehát közelednünk egy-egy irodalmi alkotáshoz? Igen találóan adnak feleletet erre a kérdésre Kosztolányi megkapóan szép sorai Walt Whitman kétsoros költeményével kapcsolatban. Bemutatja a Szép aszszonyok c. verset: Asszonyok ülnek vagy mennek, — egyikőjük öreg, másikuk fiatal, — Szépek a fiatalok; de az öregek még szebbek. »Aki ezt hidegen, pusztán az eszével olvassa, elkacagja magát« — írja Kosztolányi. Hiszen a fiatalasszonyok csak szebbek, mint a töpörödött, foghíjas anyókák! De ennek a bírálónak mégsincs igaza. Nem úgy közeledett a vershez, ahogy kellett volna. Hiányzott belőle az áhítat, az a »tudatos öncsalás«, amely nélkül nincs költészet és nincs olvasó sem. Mihelyt megtalálja ezt, megtalálja azt a hangkulcsot is, mellyel helyesen olvashatja a szöveget. Akkor egyszerre föltárul majd előtte mélyebb és magasabb, jelképes értelme. »Kifejti, hogy Walt Withmannak igaza van. Az öregasszonyok fáradt, kihamvadó szembogarában az emlék izzik, a jóság és tudás. Mellettük a fiatalasszonyok' színtelenek, üresek, tartalmatlanok. Minderről fegy szó sincs a versben. S míg ellentmondunk állításának, buzogni kezd érzésünk. Ez az érzés maga a költemény. A költemény nem a papíron van, hanem bennünk. Mi alkottuk meg, majdnem önkényesen. A szöveg csak ugródeszkául szolgál. Szavai többek annál, amit hétköznapon jelentenek. Elrendezésükben titkos értelmet fedezünk föl. Fölöttük, alattuk, mögöttük pedig az érzések, a gondolatok, az erkölcsi ítéletek titkos zenéje zendül meg. Egy csoda történt. Megszületett a szépség.« [29]. Természetesen tudatosítani kell tanulóinkban, hogy a költő és író nem »aggodalmas méricskéléssel«, hanem elsősorban »vájt fülére« támaszkodva alkotja meg a maga művét. Nagyon jellemzően világítják meg ezt Veres Péter sorai: 141