Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Pataky László: Négyesy László verselméleti munkáinak jelentőségéről

tudunk Shakespeare drámáinak, mint a francia alexandrinnak, Goethe lírájának, mint saját népdalainknak stílnemében beszélni.« Magának a meghonosodás hosszabb-rövidebb idejének okát keresve, igen jelentős általános érvényű eredményhez jut, mikor arra figyelmeztet, hogy »a hosszú és rövid szótagok huzamosabban folyó egyforma váltakozása észrevéteti magát nem is csak a füllel, hanem a beszélő szervezettel is«. Szerinte a »költői beszéd ritmusa nemcsak akusztikus, hanem motorikus érzékletekkel is jár s tetszés-hatását a hallásérzetek nem merítik ki, tetszik benne a beszélőszervek mozgásának könnyű szabályossága is. Ezt alanyilag érzi a felmondó, de élvezi vele a hallgató vagy olvasó is, aki a motorikus erőfeszítéseket magában mintegy reprodukálja s rendezettségüket felfogja. Ha néhány soron át foly az, hogy a beszédszervek minden tartósabb beállítása után egy röpkébb következik, arra megint tartósabb, megint röpkébb, a hosszú és rövid szótagok sora szerint a mozdulat-energiának e szabályszerű váltakozása megfelelő mozgás-érzettel hat vissza a központra s azt a következő mozzanatokra nézve mechanikus innervációra készti, a tudat alatt is. A naiv olvasó vagy felmondó is belekerülhet ennek a váltakozásnak a sodrába, úgy, hogy az idegen versidom szabott időváltakozását kiérzi és érezteti is«. (Budapesti Szemle 196. kötet, 64. 1.). E törvényszerűség érvényesülésének következménye az, hogy a jövevényformák olvasói különösebb verstani vizsgálódás nélkül is megérzik a jövevény formák ritmushullámzását és bizonyos idő eltelte, illetve kellő gyakorlat után kifejlődik az a ritmusérzékük, mellyel ugyanúgy várják e ritmusszerkezetek ismétlődését, mint pl. a nemzeti versidomunkét. ("Vö. Horváth: Vitás verstani kérdések. 76. L) Nemzeti versidomunk s a jövevényformáink tárgyalásánál Négyesy egyaránt törekszik a történeti szempont, a fejlődési elv érvényesítésére. Ennek következtében Horváth János méltán dicséri elfogulatlanságát, amelyre jellemző, hogy »ő, aki szaktudományunk esztétikai természetű feladataira legjobban felkészült, óv az esztétikai szempont önmagáért való érvényesítésétől«. (Vö. Négyesy-emlékkönyv 6. 1.) Négyesy nemcsak a verstanát, hanem stilisztikáját, retorikáját, szerkesztéstanát is megírta, azok kérdéseit legalább egy-egy tankönyv méretében kidolgozta. Egyetemi előadásaiban, valamint Brandenstein Béla Művészetfilozófia c. könyvéről írt bírálatában és írásaiban szinte mindenütt elszórva oly sok esztétikai tanítás található, amellyel kapcsolatban bátran megállapíthatjuk, hogy irodalomtudományunk világában sokat beszélünk újabban az irodalomelmélet és esztétikai ismeretek fontosságáról, de — míg külföldi eredményeknek sokszor loholva járunk utána —, egyelőre még számba sem vettük igazán itthoni termésünket. Négyesy méltán vívta ki az ún. irodalmi segédtudományok specialistája nevet. Lehet, hogy ezt egyesek lekicsinylő értelemben használták, mert bár nagyon jelentős irodalomtörténeti tanulmányai is vannak, önálló irodalomtörténeti könyv írására nem vállalkozott. Ám ugyanakkor Horváth János megint csak találóan mutatott arra rá, hogy a nemzeti irodalomtörténet fogalma, mint esztétikai és nyelvproble84