Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Pataky László: Négyesy László verselméleti munkáinak jelentőségéről

éppen Egerben jelentek meg. Négyesy itt végezte az utolsó két gimnáziumi tanévét. Igazgatója és önképzőköri tevékenységének irányítója az a Szvorényi József volt, akinek elég itt most csak a Magyar irodalmi szemelvények c. kézikönyvére [14] és abban a kötetben a népköltészet iránt megnyilvánuló nagy vonzalmára hivatkozni. Szvorényi figyelemmel kísérte egyetemi évei alatt is, és azok befejezése után ide hívta tanárnak —, nem szűnve meg volt tanítványát, most már munkatársát, állandó munkára ösztönözni. Ilyen indítások magyarázzák, hogy miért kötelezte el magát a magyar vers oly állhatatos vizsgálatára, amely az ugor összehasonlító verstan addigi eredményeit is számbavette és feladatait kijelölte [15]. Már az említett A magyar ősi vers c. cikkét így fejezte be: »-a magyar ősi vers csakugyan ősi vers, ugor származása valószínű, de a magyarság kiválta utáni keletkezése is lehető, mindenesetre azonban nemzeti volta bizonyos, csak latinból kölcsönzése lehetetlen.« Négyesy László központi feladatának nemzeti versidomunk törvényszerűségeinek vizsgálatát tekintette. Verstanaiban azonban természetszerűleg másik két versrendszerünket: a klasszikai és nyugateurópai versformákat is ismerteti. E formákról azonban 1890-ben egy rendkívül értékes külön tanulmányt is írt. Ezzel a művével, — melynek a Kisfaludy Társaság által megjelölt címe: A mértékes magyar verselés története [16] —, a Társaság Lukács Krisztina-jutalmát nyerte el. Könyve előszavában menten be is jelenti, hogy a címet szükségszerűen el kellett fogadnia, de ezzel nem mondott le arról az elvi álláspontjáról, hogy külön mértékes és hangsúlyos vers nincs, mert minden vers ritmikai alkatánál fogva egyszerre hangsúlyos és időmértékes is. Igen gazdag, statisztikailag is feldolgozott adattal kíséri végig irodalmunk történetében a két jövevény versformánk életét. E sok mindent megvilágító pontos adatoknak egyik legmeglepőbb eredménye a köny^ XXI—XXIII. fejezeteiben annak a tévhitnek az eloszlatása, mintha költészetünkben Petőfi és Arany óta újból a nemzeti versidom uralkodnék. Kimutatja pl., hogy Petőfi költeményeinek csupán negyedrészét írta nemzeti formákban, »csupán jambust kétannyi, nyugati ritmusokat összesen háromannyi esetben használ«. Négyesy, aki a nemzeti versforma oly lelkes híve és kutatója, e könyvében, valamint a később írt Ritmus és verstechnika c. tanulmányában [17] hangoztatja, hogy jövevény formáink irodalmunkat jelentősen gazdagították. Elutasítja azt a felfogást, amely szerint meghonosításuk főoka az lett volna, hogy általuk beszédszerűbb ritmusra és a líra felsőbb nemeihez illő versformára tegyünk szert a dalformával szemben. »Éppen nem — írja. Kazinczy, Verseghy és a debreceniek dalformát kerestek, csak művészibbet, szabályosabbat, pláne zeneibbet is, mint a mi parasztdalformáink, olyanokat, aminőket a német társaságban énekelnek a klavir, vagy a hárfa mellett. Beszélt versnek ott volt a Bessenyeiék alexandrinja, okoskodni lehetett abban. A líra felsőbb nemeire ott voltak a klasszikai formák. De ezek mellett éppen a dalnak érezték szükségét«. Majd e formák jelentőségét így összegezi: »Nemzeti és jövevényformáinkban együttvéve oly ritmuskincsünk van, mellyel épp úgy 6* 83