Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Harsányi Zoltán: Péterfy Jenő a képzőművészetről

Ilyen messzire vezet a művészi nevelés kérdése, amelyről igen pontosan kidolgozott gyakorlati tanácsai vannak Péterfynek az iskola számára. — (Itt még csak a képzőművészet területén.) — Elgondolásai egészen eredetiek és mutatják nézeteinek alaposan átgondolt voltát és messzebbre mutató irányát. Nem tartja például értékesnek az iskolai nevelés szempontjából a divatos műkiállítások látogatását, azért sem, mert erre évenkint csak egyszer-kétszer kerülhetne sor. Ez a »sáskajárás«, amelyik a legkülönbözőbb irányú és tematikájú képekkel tele termeken vonul át, nagyon hasznos az olyanok számára, akiknek már van művészeti, műtörténeti előképzettségük, és azt akarják felhasználni, értékesíteni vagy gyarapítani, de az egy-két óráig bámuló tanuló számára nagyon kevés a nevelői értéke, mert nagyon keveset tart meg a látottakból. Másodsorban: azt sem tartja helyesnek, ha műtörténeti előadásokkal és esztétizálással szándékozunk a művészeti érzéket fejleszteni az iskolában. Nevek felsorolása, néhány kép megmutatása kevés művészi gyarapodást jelent azok számára, kevéssé lendíti az olyanok művészi érzékének a fejlesztését, akik nézni ugyan tudnak, de látni nem. És itt kimondja élete legfontosabb nevelői tételét: a tanulókat is elsősorban művészileg látni kell megtanítani az iskolában. Nem tartja éppen ezért szükségesnek a művészi nevelés érdekében valamilyen új anyag bevitelét a tantervbe, csak ki kell használnunk, mondja, sokkal jobban a már eddig kínálkozót. A művészi oktatás Péterfy szerint elsősorban tehát a módszer kérdése. A főrészvényesnek a képzőművészeti nevelésben a szabadkézi rajz tanítását tekinti. (Péterfy a régi típusú reáliskolában tanított, amelyben, minthogy elsősorban mérnöki előképző iskola volt, a reál-tárgyak mellett nagy szerep jutott a rajznak.) A szabadkézi rajz tanárának, tehát, Péterfy szerint a tanulók agyának műtörténeti megtömése helyett, önálló feladatokkal kell megbíznia tanítványait. Meg kell bízni a tanulókat például, hogy rajzolják le egyegy szép épületnek bizonyos részletét, mikor azután a rajzok elkészülnek, akkor foglalja össze a tanár az egyes jellemzőbb stílusformákat. Ezt eleven műtörténetnek nevezi, és valóban az induktív eljárás egy igen sikeres alkalmazása a művészeti oktatásban. Az irodalom és a történelem tanára, ha maga is érti a művészi formákat, szintén végezhet a tanulókkal ilyen gyakorlatokat, leírathat pontosan történeti festményeket, épületeket, arcképeket, s irodalmi vagy történelmi anyag tárgyalása közben röviden, tipikus vonásaiban megvilágítja azokat az öszszefüggéseket, amelyek a művészi formák, stílusok és a művelődés általános jelenségei között vannak. Ezután a szabadkézi rajz tanára »ügyes« módszerrel közli a legfontosabb tudnivalókat az egyes festői műformákról, hogy fogalmuk legyen a tanulóknak pl. a rézkarcról, az olaj nyomatról stb. Egy-egy »»elvesző« negyedórában ismertetni kezdi képtáraink legfőbb értékeit az egyes műfajokon belül, a műfajok jellegzetességével együtt. Ezzel kapcsolatban aztán megmagyarázhatja a művészi technika és a művészi egyéniség összefüggéseit, így megindítva egy későbbi tájékozódást a művészi alkotás legbensőbb lényege felé, annak meglátására és értékelésére, ami a művész szabad akaratából, egyéniségéből, lelkéből fakad. 71