Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

III. Tanulmányok a természettudományok köréből - Dr. Udvarhelyi Károly: Eger természeti földrajzi környezete

3. ábra. A Bükk-plató enyhén hullámos felszíne, kiemelkedő »kövekkel«, a Várhegyről nézve és igen jellemző morfológiai eleme. A fennsík kimagaslóan uralkodó jellegét nemcsak erőteljes epirogenetikus mozgásainak, hanem kőzetei ellenálló képességének is köszönheti. A hegység alapját ókori és középkori képződmények vetették meg. Fejlődésének építő jellegű fázisait már ismerjük: az üledékes kőzetek felhalmozódását és ezek krétavégi kiemelkedését. További sorsát morfológiai tekintetben a belső és a külső erők kölcsönhatása szabta meg. A fejlődés két fontos mozzanata a következő: a) az első a denudációs letárolás és elegyengetés. Az erők kölcsönhatásában ekkor az ellentmondás fő oldalát a külső erők jelentik, b) A második mozzanat a hegység újabb felemelkedésének a szakasza. A kiemelkedés következtében megélénkülő felszíni erők hatására — a kőzetek minőségétől függően — megindul a fennsík karszttá alakulása, illetőleg a platószegély energikus feldarabolása. Lóczy Lajos szerint a „Bükk hegység magját meredeken álló, ráncokba gyűrt régibb agyagpalák és félkristályos mészkövek alkotják". Schréter Zoltán megállapítja, hogy a Bükk izoklinális ferde redőkben pikkelyeződött hegység. Mindezek a tények a hegység valóban élénk mozgásaira figyelmeztetnek. A kiemelkedés, valamint a denudációs folyamatok együttes következménye, hogy a Bükk régi szerkezeti elemei fiatalabb korban erősen tönkösödtek, amire Láng Sándor mutatott rá nyomatékosan. A hegység bonyolult szerkezete, a mozgásoktól és eróziótól megszabott zord változatossága első tekintetre feltűnik. Középkori, valamint későbbi mozgások a karbon- és középkori palákat az idősebb és fiatalabb mészkövekkel szinte kibogozhatatlanul egybegyűrték, ezért 33* ül 5