Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos József: A szép magyar beszéd. (A magyar beszédművelés és beszédnevelés fejlődéstörténete)

Bárczy Gusztáv »A magyar beszédhangok képzése« (Bp, 1928.) című füzetének bevezetőjében Istenes Károly is azt állapítja meg, hogy a fonetikának gyakorlati céljait kevesen látják, pedig a fonetikai vizsgálódások eredményeit sikerrel használhatjuk fel az iskola anyanyelvi nevelésében, beszédművelésében is. Bárczy Gusztáv is arról ír e könyvében, hogy »a tudatos magyar beszéd nálunk újszerűség«. E könyvével, kutatásaival is egyengetni kívánta az utat »a szépen hangzó, hibátlan, öntudatos magyar beszédhez«. Könyve jó segítséget nyújt ehhez a munkához, különösen annak »A magyar beszéd élettana« című fejezete. Az egyes hangok képzéséről készített röntgen felvételek didaktikai hasznáról is meg vagyunk győződve. Az iskolai hangtani elemzésekhez is jó forrás Bá,rczy hangképzéseket elemző eljárása. 19. Most vázlatosan vizsgáljuk meg, tapasztalható-e a szép magyar beszéd öntudatos ápolása iskoláink gyakorló munkájában? Milyen útbaigazítást ad erre vonatkozólag az Utasítások szelleme, előírása? Az 1927-ben kiadott »Utasítások a középiskolák . . . Tantervéhez« helyesen írja elő követelményként: »a magyar szó kultusza iskoláink egyik fő feladata legyen, a stílus felsőbbrendű követelményeitől kezdve a kiejtésigMilyen utasításokat kapunk az élőszó, a magyar beszéd ápolására? a) »Mindegyik tanár élő szavában a nyelvtani helyesség és a jó ízlés példáját adja . . .« b) »A tanulót minden alkalommal arra szoktatják, hogy helyesen és ízlésesen fejezze ki magát... c) »Az élő mondás legyen jól hangsúlyozott, kellőleg tagolt, értelmes, helyes és minden mesterkéltség nélkül szép . . .« d) »A tanuló minden felszólalása alkalmával is vigyázzunk a tiszta, ép, magyaros kiejtésre, a magánhangzók kellő hangszínére, a mássalhangzók helyes képzésére (pl. a kettőzött mássalhangzók hosszúsága), a szótagolás szabatosságára, a jó hangsúlyra, a mondatok szép hangmenetére. . . .« e) A kiejtésükben mutatkozó nyelvjárási különösségeket minden gúny nélkül tudatossá tesszük előttük és rászoktatjuk őket az irodalmi, illetőleg köznyelvi kiejtésre . . .« f) »A fővárosban . . . egyes kérdőmondatok, felsorolások ún. budapesties hangmenetét nem tűrjük meg a tanulók előadásában, hanem a jó magyaros hangmenetet sajátíttatjuk el velők .. .« g) Mivel a »mai tanítás mellőzi a hosszas feleltetést, s egyes tanulók sokszor csupán egyetlen mondattal járulnak hozzá a közös munkához, esetleg némely kérdésre csupán egy szóval, szólammal, mondattöredékekkel felelnek . . ., annál inkább résen kell a tanárnak lenni, hogy a tanulók előadóképessége ne sorvadjon el . . .« Ez a megállapítás annál is inkább figyelemre méltó, mert az 1920-as, 30-as és 40-es években dívott igen helytelen feleltetés módra is utal, aminek valóban az lett a következménye, hogy mind inkább elsorvadt az előadói készség, összezsugorodott az összefüggő beszédre adott lehetőség, mert a szakfelügyelet pJ. nem arra volt kíváncsi, hogy milyen tartalmas feleleteket hall a tanulóktól, értelmesen és szépen beszélnek-e a gyerekek, hanem arra, hogy felelt-e mindenki egy óra leforgása alatt az 50-es létszámú osztályközösségben. Az ún. munkáltató tanítás kérdezési technikája, illetőleg annak rossz értelmezése: a zongorázó típusú kérdezés valóban felületes kifejezési módra szoktatta a tanulókat, s nem volt alkalmas arra, hogy az 42