Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos József: A szép magyar beszéd. (A magyar beszédművelés és beszédnevelés fejlődéstörténete)

s affectált szóejtés« [36]. — »Több színészeinktől hallottuk már (s ezek alkalmasint egy ugyanazon szerencsétlen iskolából keletkeztek) ezen természetellenes declamátiót, valamint ama boldogtalan módorságot is, hogy a t, gy, ty, s több betűk mellé (értsd: hang!) a h betűt is közbeszúrják, s p. o. így mondják: gyhermek . . ., ezen affectio szinte kellemetlen.« [37]. Ezekben a hibáztatásokban az akkor divatos szavalás- és beszédmodor un. német iskoláját pellengérezték ki, s vele a síró, éneklő, affektált színpadi beszédet ítélték el, s helyette propagálták »az új modort«: a színész »természetes hangján« ne csapongjon túl, figyeljen »a beszédben tartandó mérsékletre« [38], mert a tiszta szóejtést zavarja »az éneklő« beszéd, »a nagy kiabálás« [39]. Több, ma is hibáztatott beszédtechnikai hiányosságra is felfigyeltek e két lap színikritikusai: »Az indulatos beszéd nem siettetett szaporaságban áll« [40]. »Az indulat fejtéseknél sem szabad oly igen hangosan lélekzeni, s a hangos lélekzést hirtelen elvágni s ilyenkor a szóvégeket is szokatlanul felkapni«. [41]. Különösen kiemelendő a Honművész kritikusának a hanglejtés funkciójáról is elejtett megjegyzése: megdicséri Tóth István színészünket, mert »tiszta erős szava van, illő kézmozgással« — majd így folytatja: »Ha mindezekkel több hanglejtés párosul, vagyis a beszéd kívánatához, indulatokhoz képest szavainak menetelét jobban változtatja, ha a hosszabb szóknak végső két tagját hirtelen nem ejti...« Itt jegyzem meg, hogy a Honművész színikritikusa az első — tudtunkkal — aki 1833-ban (Honművész: 1833: (71.) 573.) már használja műszóként a hanglejtés szót, s annak jelentéstartalmával is tisztában volt. »A tiszta magyar kiejtési ideál a cél, »ezen ideálhoz ügyekezzék a színész közelíteni«, mert néha színészeink egészen hamisan, s úgy ejtik a szavakat, ahogyan semmi művelt magyar nem, pl. jóg, kor, őn —, néha pedig dialectics szerint beszélnek, mint fóró, orom stb.« [42]. Mi tehát a követelmény? Színészeink »szépen ejtsék e szép nyelvet, s hibátlanul szóljanak« [43], s legyen a beszéd articulált, tiszta, érthető«, mely a kiáltozás és halkság közt élvezhető közepet tart...« [44]. Vörösmartynak, a magyar nyelv teremtő művészének és tudós kutatójának színikritikáiban olvasható hangtani megjegyzések a szép magyar beszédre való nevelés ügyét is szolgálták: A színésznek »a tiszta hang a legelső és legfőbb kelléke«. [45], —A beszédben »a szótagok kellemetlen nyújtása, 'éneklése. . . visszataszító«., [46]. »Minden nyelv úgy szép, ha saját törvényei szerint beszéltetik. Mit mondana a német, ha színészei minden szótagot így szavalnának: Zé-ben, vergeben ? Bizonyosan rútnak tartaná, mert nála az en és ver rövidek, s mintegy elnyeletnek. Egészen ellenkező törvénye van a magyarnyelvnek: itt minden szótagot tisztán ki kell mondani, itt semmit elnyelni, összerántani nem szabad.« Helyes beszédtechnikai vonatkozású megjegyzései közül idézzük még a következőket: »Különösen tiszta kimondásra (hangképzésre) kell törekedni, mely a szót érthetővé teszi, ha kevésbbé is hangosan mondatik ki .« — » A társalkodási nyelvnek ugyan nem kell lassúnak, hebegőnek s vontatottnak lenni, de épp oly kevéssé elhabartnak, elszaporázottnak . . .« Súlyos hiba, ha valaki »rosszul ejti a szavakat: őrszi-t 23