Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos József: A szép magyar beszéd. (A magyar beszédművelés és beszédnevelés fejlődéstörténete)

Gáti sok eredeti megjegyzés kíséretében ír arról, hogy »mi kívántatik meg a fontos-beszédhez«. Nem véletlenül emeli ki, hogy elsősorban »a szép hangejtés« szükségeltetik. Bírálja a szokásban levő »hangejtéseket«. Helyesen »természeti hangon« kell beszélni, s úgy kell ejteni a hangokat, »mint magános beszélgetésekben«, s akik nem* így beszélnek, »a' magok természeti hangejtéseket is elvesztik«. Szerinte az iskolákban is »bizonyos hang-tserélésre szoktatódnak az Ifjak, mellyet többé ki se nőhetnek«. Tanulságos jellemzést ad a különböző beszédmodorokról: »1. Némelyek igen lassú hangon beszélnek..., mások ellenben kiabálnak.« 2. »Némelyek énekelnek, mások »hákognak«. 3. Némelyek egy hangon ejtik a szókat, akár szomorú panaszokat, akár vidám reménységeket vagy dicsőítéseket jelentők légyenek«. 4. »Némelyek igen letsapó, majd ismét felhágó, kiabáló, de mindenkor és mindenütt egy már megszokott hangon beszélnek«. 5. Némelyek »megállapodásokat sem tesznek a beszédben, kérésben, hanem mint a folyóvíz menése szakadatlanul foly beszédek«. Ha Gáti e könyve forrásait is kutatjuk, örömmel tapasztaljuk, hogy a klasszikus oratoriák és a korabeli szónoklattani müvek komoly tanulmányozása révén olyan beszédpedagógiai, beszédnevelési és beszédtechnikai vonatkozások is magyar megfogalmazást kaptak, amelyekről eddig csak a latin nyelvvel kapcsolatban értekeztek. A klaszszikusok retorikájának, szónoklattani irodalmának a jó előadás kellékeiről, a beszéd compositiójáról, a szóbeli előadás technikájáról vallott és tanított nézeteinek hatását tükrözik azok az írások is, amelyek »a magyar nyelvbeli előadás« kérdéseiről szólnak. Mindazt, amit a klasszikus retorikák, oratoriák a szóbeli előadásról, a kiejtésről (pronuntiatio), a hangról, illetőleg a hangoztatásról (orgánum, vox) tanítottak, »A magyar nyelvbeli előadás tudományának« (1827) szerzője, Bitnitz Lajos is jól felhasználta munkája néhány fejezetében. Bitnitz oly müvet kívánt megírni, amely által »a felsőbb oskolai ne vendékek, az oskolák jövendő tanitóji, a népnek jövendő biráji és ügy védő ji anyai nyelvünkön hibátlanul és szépen mind beszélni, mind írni vezéreltessenek«. Felhívja a figyelmet arra is, hogy beszédünkben ügyelnünk kell »a nyelv szép hangzatára«, a »helyes kimondásra«. A szép magyar beszédhez szükséges »a jó szózat«. A jó szózatnak »illő kiterjedése, ereje és szép zengősége vagyon«. A szózat kiterjedésén »a hangok külön féleségét: magasságát és mélységét értjük«. A hang fekvéséről, a hang terjedelméről is szót ejt. Ismereteinek jó részét Quintilianus: Utasítás az ékesszólásra c. művéből veszi. Quintilianusnál olvasta, hogy a beszélő hangjának »se igen mélven hanyatlani, se igen magasra emelkedni« nem szabad. Quintilianus így fogalmazta ezt meg: »Szónoklatokra nem alkalmas a zenei legmélyebb hang, valamint a legmagasabb sem..., a középhangoknál kell maradni...« (Szenczy Imre fordítása. Eger, 1856.) A helyes lélekzés technikájára is ejt el egy-egy megjegyzést. A beszélő »lélegzete elmaradásáig soha se nyújtsa mondását«. A szép magyar beszéd követelménye a helyes kiejtés, a tiszta, helyes hangképzés, ezért a beszélőnek ügyelnie kell »a hangok mineműségére« is. Legyenek a hangzók »világosak, tiszták, 19