Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos József: A szép magyar beszéd. (A magyar beszédművelés és beszédnevelés fejlődéstörténete)

Pápay Sámuel (A Magyar Literatura Esmerete: 1808) néhány értékes beszédtechnikai megjegyzéséről is számot kell adnunk. Kiemeli, hogy a beszédtechnika, illetőleg a beszédpedagógia munkásainak komoly nyelvi, grammatikai, hangtani ismeretre is szükségük van. Bár a magyar hangok képzéséről keveset ír, de ami hangtani ismeretet ad, kora tudományának színvonalán teszi. A nyílt és a zárt e kérdését is felveti s a jó hangejtés végett »-a zárt e-nek bizonyos jeggyel» való megkülönböztetését kívánja. A »magyar hangejtés« mellett részletesebben ír a beszéd technikai vonatkozásairól: a beszéd »annál örömestebb hallgattatik és így annál könnyebben eléri tzélját, ha kellemetesen hangzik«. A helyes és szép magyar beszéd »mindenkor halkai és értelmesen foly a szájbul«. Akkor helyes és szép a beszéd, ha »nem beszéllünk az orrunkból, mint a nyifogó Frantziák, sem nem rángattyuk öszve a hangokat, s nem is harapdállyuk el, mint a Németek . . .« Figyelemre méltó az is, hogy a magyar nyelv szótári szókészletével és nyelvtani rendszerével kapcsolatos megfigyelésekben mind gyakrabban találhatók a magyar nyelv akusztikai tényezőiről szóló megjegyzések is. A magyar szakirodalom kevésbé ismeri ezeket a megnyilatkozásokat. Gáti István pl. »-Elmélkedés a magyar dialectusról« (1817) című munkájában az élő beszédnek olyan elemeire is felhívta a figyelmünket, amelyekre nézve nem adnak az írásjelek utasítást. Az előtte megírt magyar szakirodalom általában elhanyagolta az élő beszéd zenei elemeinek vizsgálatát. A beszéd »tónusairól« szólva Gáti megállapítja, hogy »a beszédnek ollyan tónusokat adunk, a' millyen indulattal beszélünk, vígat, szomorút, haragost, szelídet, szerelmest, gúnyolót, szánakozót, fenyegetőt, biztatót, stb. És mikor így beszélünk, akkor beszélünk jól és értelmesen.« Hiányát érzi annak, hogy a beszédet mozgató lelkiállapotok, indulatok pontos érzékeltetésére »egv Nemzetnek sints jele az írásban, a kérdőn és felkiáltón kívül«. Az értelmi és érzelmi árnyalások jelzésére szolgáló jeleket ajánl, s mivel »a beszédbe már az első szóba kezdjük megadni a tónust, legelői legyen minden jel, a

J minémű indulattal beszélünk«. A kinyílt virágot formázó jel (V) »az örvendező szívnek, így a vidám beszédnek is emblémája«. Megfordítva e jel (J\) »ellenkezőt és így szomorúságot, minémű a hervadó virág«. A Tudományos Gyűjtemény egyik cikkírója később újra felveti ezt a problémát: »Valami jegyeket kellene megállapítani, hol kell emelni, lejjebb szállítani a beszéd hangját, mit kell tűzzel, mérgesen, keményen, nyájasan stb. mondani« [31]. A magyar beszédnevelés történetében fontos állomás Gáti István egy másik műve: a »Fontos Beszéd Tudománya vagy Oratoria«. Sárospatakon, 1828-ban jelent meg. Azt állítja e művéről szerzője, hogy »eredeti magyar munka«. A kiadó (Gáti János) szerint pedagógiai célt kívánt szolgálni Gáti könyvével, hogy akik »rosszul szóllani nem akarnak«, merítsék tudnivalójukat belőle. De meríthetnek a könyvből a beszédeket hallgatók is, mert »rosz Hallgató az, a' ki nem bánja, akár jól, akár rosszul szóljon az, a' kit ő hallgat, .... szükség azt megítélni, megfontolni tudni, amit hall . . . .« Jő