Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)
I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Szántó Imre: A katolikus népoktatás helyzete Heves megyében a visitatio canonicák tükrében 1750—1850
godtabb és szorgalmasabb viselete egész éven át a büntetéstől megőrzött, hogy így egy sem találtassék, ki az iskolát szárazon keresztül ússza! Ily fegyelemrendszer mellett nem csoda, ha az iskola a félelem és rettegés háza lőn s a pajkos gyermeket az iskolm emlegetésével volt szokás megfenyegetni.« [70]. Az iskola volt az a hely, ahol a nép gyermekei megismerték — elég korán — a deres fegyelmét, »hol őket készen várta a felfegyverkezett oskolamester kegyetlensége, melly az iskolát, a tisztességes tudományok műhelyét kínzó hellyé változtatta«. [71]. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvekben nem egy helyen olvashatunk olyan esetekről, hogy a tanító igen súlyos büntetésekkel illeti a gyerekeket, mint pl. Csányban, Gyöngyöspatán, vagy Verpeléten. Az érsek figyelmeztette a plébánosokat, hogy ezeknek a kirívó eseteknek vessenek véget, és a tanítókat a gyerekekkel való szelídebb bánásmódra buzdítsák. A tanítás a lakosság anyanyelvén folyt, általában magyarul; Felsőnánán magyar és szlovák, Kompolton német és magyar nyelven. A nemzetiségi falvak lakossága a XIX. század derekára a legtöbb helyen elvesztette már szlovák vagy német anyanyelvét. A paraszt nem tudta, vagy ha módjában is állott, nem küldte szívesen gyermekét az iskolába a XIX. század első felében sem. Még mindig igen sok volt megyénkben a tanítvány nélküli tanító és az igen alacsony létszámú iskolák száma. A parasztság nem érezte magáénak az iskolát s gyermekeit inkább otthon hasznosította. »Tavasztól kezdve egész mindszent napjáig az oskolába nem küldetnek a gyermekek — írja a század derekán Lepáris Károly aldebrői plébános, mint a helybeli elemi iskola igazgatója —. csak azokat küldik, kikre hon vigyázni kellene, -— rendesen itt minden malacnak, s libának különös pásztora van, erre használtatnak el többnyire az oskola járásra alkalmas gyermekek, s míg az ilyféle pásztorkodások végkép el nem tiltatnak, addig nem fognak rendesen küldetni az oskolába.« A jó idő beköszöntésével az anyák csak az »éretlen korú kisdedeket« küldték leginkább iskolába, ha otthon nem kellett bölcsőt ringatniok, hogy »ülni tanuljanak és otthon ne lármázzanak«. [72]. Még'az 1870-es években is felpanaszolja a tankerületi felügyelő, hogy »alig keltek ki tavasszal a libák a toiásokból és már seregestől hagyatják el az anyák leányaikkal az iskolát, sok-sok anya még télen is fogja el leányát gyakran az iskolától, még pedig alaptalan és silány ürügyek alatt«. [73]. De a tanulók iskolából való elmaradásának okát nem jelölhetjük meg kizárólag abban, hogy az iskolás korba nőtt gyerekeket a szülők mezei és házi munkára (a ház, a kicsinyek, a libák őrzésére, fonásra stb.) fogták. Ha végiglanozzuk az 1810-es évek egyházlátogatási jegyzőkönyveit, nem egy helven olvashatjuk, hogy a szegénység (paupertas) következtében nem tudják a szülők biztosítani iskoláskorú gvermekeik számára a zord hidegek és a feneketlen sár ellenében szükséges lábbelit vagy ruhát (. . . complures parentes ita miseri sunt, ut proli bus npc vestes, nec coturnos procurare possint — Detk). Másutt a szűk iskolaterem nem tudta befogadni a 6—12 éves gyermekeket. Télen a fűtés hiányában maradtak el. Nagytályán az iskolamester nemtörő221}