Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1956. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 2)

III. Tanulmányok a természettudományok köréből - Dr. Lukács Dezső: Az öncsonkítás fogalmának kiterjesztése

„Brehmben" és „Hesse—

Dofleinban" olvashatjuk, hogy csigolyák helyett differenciálódás nélküli porchüvely veszi körül a farok regenerációjánál az újranövő gerincvelőt. Emellett a hüvely mellett apró, vékony vérerek és idegek sokasága sorakozik. Az újonnan képzett farkon hosszanti csatornák alakulnak ki és ebben képződnek a pikkelyek. A gyíkok regenerált farka teljesen hajlékony, és újra csak akkor törik le, ha van még a régi farokból proximális darab, vagyis olyan amelyben kettéválási vonallal felezett csigolya áll rendelkezésre. Általánosan ismert hogy a gerincesek csigolyái egy cephalis és egy caudalis porckorongból olvadnak össze. Véleményem szerint a gyíkok farkcsigolyáinak felezési vonalai utalnak erre a képződési módra. A gerincesek közül még a mogyorós pele (Muscardinus avellanarius L.) autotómiáját említem. Ha az állat farkát a végénél fogva erősen megragadjuk bőre a kezünkben marad és az állat most meztelen farokkal menekül. FRENZEL vizsgálatai szerint az elpusztult mogyorós pele farokbőrének leválasztásához akkora erő szükséges, mint bármely végtagjának leszakításához. Meg kell még említeni a tüskésbőrűek öncsonkításait is. A kigyókarú tengericsillagok (Ophiuroidea) és tengeri liliomok (Crinoidea) karjai könnyen leválnak külső mechanikai, vagy vegyi ingerekre. A tengeri ugorkák (Holoturia) mechanikai, vagy kémiai ingerekre belső szerveiket (bélcsatorna, tüdőfa, stb.) kifordítják és kidobják magukból. Elvesztett szerveiket természetesen regenerálják. Az As cickáknál is megfigyelt hasonló jelenséget WILLEY. Az eddigiekben csupán néhány példát ragadtam ki az autotómia esetei közül, de azt hiszem ezek is elegendők arra. hogy megmutasák, mit értek normális vagy életmentő öncsonkításon. 2. (ijógyftó öncsonkítás Az autotómiának az a faja, amelyet így jelölök meg, öszszehasonlítatlanul ritkább az állatvilágban, mint az életmentő öncsonkítás. A gyógyító öncsonkításnak az a lényege, hogy a megsérült és később amúgy is pusztulásra ítélt testrészt az állat ledobja magáról. Az autotómia irodalmában seholsem találkoztam ezzel a megkülönböztetéssel és a kutatók ilyen jelenséget az állatvilágból nem említenek. A Ciliaták közül a Spathidiidae családba tartozó Spathidium spathula O. F.MÜLL.án tapasztaltam legelőször, még 1935-ben a következő jelenséget. Külső mechanikai hatásra megsérült az ajka és az ajak 589;