Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1955. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 1)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Adler Miklós: Rajzmódszertani irodalmunk

ség) elvont elemei (vonal, pászta, folt, stb.) képelemekké a rajz számára (kép számára)". Az idézett sorokat érdemes egybevetni azokkal a megállapításokkal, amelyeket Balogh Jenő művének egy előbbi részén lehet találni. A 9. oldalon ez olvasható: "... a tanuló eddig csak. korsót, tehát csak tárgyat látott a szóbanforgó korsóban s ezt döntően fogalomszerűen vette tudomásul, most pedig — minthogy rajzot kell készíteni róla — képnek kell azt látnia". E két különböző helyről választott idézetben (és mint már említettem, a könyv 10—13. oldalain) lényegében annak a folyamatnak a boncolgatásáról van szó, amelynek során a háromdimenziós, színes és sok más egyéb tulajdonsággal rendelkező természeti valóság tárgyai a kétdimenziós felületen képként állnak elénk a rajzoló munkája révén. Hogyan lesz a valóságból kép? Balogh Jenő a következőképpen gondolkodik: Itt van egy korsó (vagy bármilyen más tárgy), A korsó felülete igen sok irányba görbülő felület. Ezen a görbe felületen a megvilágítás következtében világos és különböző sötétségű felületrészek keletkeznek. Ezek a felületrészek, formarészek maguk is görbe felületek, hiszen az egésznek részei. E tulajdonságuk következtében ezek a felületek a térben a szemlélőtől elforduló, elgörbülő, egyszóval távolodó elemek. A rajzoló feladata pedig az, hogy ezeket különböző irányba görbülő lapokat kétkiterjedésű felületen ábrázolja. Hogy a rajzoló ezt a műveletet el tudja végezni, Balogh Jenő azt ajánlja, hogy vonatkoztasson el a rajzoló a tárgy testmivoltától, gondolja azt, hogy nem is tárgy áll előtte, hanem kép. „Képnek kell azt látnia" — írja Balogh Jenő. Ha ezt az elvonatkoztatást meg tudja valósítani a rajzoló, azt éri el, hogy még mielőtt elkezdene rajzolni, már az előtte álló tárgy is olyan, mintha egy kész kép lenne, — amelyet most már csupán le kell onnan másolni. A rajzoló megfigyelő módszerének ilyenfokú leegyszerűsítése nem mondható helyesnek egy olyan igényes szakmunkában, amely „elvi alapvetést" kíván adni. Maga a kérdés egyébként nem új kérdés. A festők körében nap mint nap újra felvetődik: hogyan kerül a háromdimenziós tér a sík lapra, rqjint kép. Amikor az impresszionista festő teszi fel a kérdést, a következő választ adja. A festő feladata, hogy a képben a valóságnak optikai metszetét, vetületét adja vissza. Az jut kifejezésre ebben az értelmezésben, hogy a festő számára a valóság csupán jelenség, mondhatnánk úgy is, hogy a valóság helyettesíthető (a művész által bizonyos elvonatkoztatást alkalmazva a valóság szemlélésekor.) 9t