Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2002. Sectio Scientiuarium et Socialium. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 29)

H. Varga Gyula: A magyar nyelv prefixum típusú elemei

Ha távolabb is akarunk tájékozódni, érdekességként megemlíthetjük, hogy például a csukcs-kamcsatkai nyelvekben - ezek mindegyike agglutináló - nemcsak a tő végéhez járuló szuffixumok használatosak, hanem a prefixumok is, azaz a tő elé járulók. (Lásd Antal 1970: 194.) Az afrikai nyelvek túlnyomóan szintén ragozok, de például a bantu nyelvekben az előragok (prefixumok) száma meghaladja az utóragokét. Sőt a főnevek típusokba sorolása is az előragok alapján történik. (Vö. Fodor 1970: 256.) A távolkeleti mon-khmer nyelvekben más a helyzet: ott szuffixumokat alig ismernek, a szóképzés egész rendszere a prefixumok alkalmazásán nyugszik (Antal 1970: 238). Visszatérve a magyar nyelvhez, a grammatikai leírások a kötött morfémák kapcsolódási rendjéről megállapítják, hogy helyük a szóalakban a szótő mögött van. A képzők között nem tartanak számon prefixumokat. A toldalékok sorrendi szabályainak rendszerszerű vizsgálatával kapcsolatban elsőként Antal Lászlót (1961 és 1964) kell megemlítenünk. Disztribúciós elemzésében nem esik szó prefixumokról, de egyértelműen kiderül, hogy ilyen morfématípust nem tart számon a magyar nyelvben. Mind a képzők, mind a jelek ismérvei között szerepel, hogy „nem állhatnak soha szó eleji helyzetben" (Antal 1961: 68, ill. 75). Ebből következtethetünk arra, hogy az igekötős igét összetételnek tartja. S nem meglepő az sem, hogy a felsőfokjelével nem tud mit kezdeni.

1 Lényegében ezen az állásponton van Berrár Jolán is a szóképzés vizsgálatának új szempontjait és módszereit tárgyaló tanulmányában (1973: 119). Elszórva, a nyelvi elemek leírásában azonban mégis találkozunk a prefixum megjelöléssel: a felsőfok leg- elemének és az igekötőknek a minősítésében. A magyar nyelv története c. egyetemi tankönyv szerint toldalékaink mind szuffixumok - kivéve a leg- „szócskát" mint prefixumot, továbbá az önálló szavak és a toldalékok között átmenetet képező igekötőket (i. m. 213). Az akadémiai nyelvtannak a szóelemek általános kérdéseit taglaló fejezetében nem esik szó prefixumról, csupán a felsőfokjel kivételes pozíciójáról (Tompa 1961: 301). A fokozásról szóló részben a felsőfok jelét már egyértelműen prefixumnak minősíti. De az igekötő definíciója is így kezdődik: „Az igekötő (prefixum verbale)..." (i. m. 263). Derne László a vizsgálandó morfématípust a toldalékok rendszerében jellemzi, s az affixumokat a szóalakban elfoglalt helyzetük alapján különbözteti meg (prefixum, infixum és szuffixum). Megjegyzi, hogy a magyarban a szuffixum a legismertebb; de prefixumszerű eszközünk is van: a leg-\ s 3 „A leg- morfémának nincs helye a jelek, illetőleg általában a toldalékok között, mert annyira elüt tőlük megjelenési helyét illetően" (Antal 1961: 75). 210