Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1979. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 15)

I. TANULMÁNYOK AZ OKTATÁS ÉS NEVELÉS KÉRDÉSEIRŐL - Dr. Illényi Domonkos: A neokolonialista gazdaság és ideológia főbb kérdései

3. Ezzel a hazai ipari termelés kevéssé rentábilis ágainak megmentése a recessziótól. 4. A termelékenység különbözőségét magasabb „abszolút nívóra" emelni. 5. Fenntartani a tudományos-technikai forradalomból adódó különbséget a hazai és a volt gyarmati termelési kultúra között. 6. A tőkestruktúrát és a tőkeértékesülést az anyaországban fenntartani és racionalizálni; a fejlődő világban kialakítani a neokolonialista munkamegosztás feltételeinek megfelelően. Ebben a szellemben fogant az NSZK szakpublikációjában megjelent cikk, amelynek gondolatai a fenti paratézist dokumentálják. „A nemzetközi munkamegosztás nem mehet végbe csupán a nyersanyagok és ipari késztermékek vonalán, hanem a különböző munkaintenzitások közötti ipari termékek cseréjében. Ez az ipari államok számára azt jelenti, hogy a munkáintenzív egyszerű, félkész- és késztermékek gyártását át kell engedni a fejlődő országoknak és magunknak nagy értékű tőkeintenzív termékek előállítására kell szorítkoznunk. Hosszabb távon a fejlődő országok ipari félkésztermékeket, textilt, cipőt, porcelánt stb. állítanának elő."

2 Ugyanígy fogalmaz F. J. Strauss a Volkswirt 1969. április 3-i számában és E. Eppler: Wenig Zeit für die dritte Welt c. könyvében. A fenti gondolatok, bár látszólag teljesen gazdasági fogantatásúak, politikai-ideológiai tartalmat tükröznek. Azt, hogy a fejlődés felgyorsult korszakában a követelményekkel lépést tartani, csak tervezéssel, tőkés módon racionalizált gazdálkodással lehet. A fejlődő világ jelenléte a világgazdaságban nem provizórikus jelenség, növekvő gazdasági igényeit tartósan érezteti a fejlett tőkés országokkal szemben. A tőke azonban csak egy fokkal (vagy többel) alacsonyabb gazdasági szinten képzeli el a kevésbé fejlett országok technikai racionalizálásának kibontakozását. A kérdés az, utat törhet-e magának a fejlődő világ, s ha igen, hogyan formálódnak a társkapcsolatok a későbbiekben, amikor a fejlődő világ egyre jelentősebb tőkeigényeket, a tőkés világ egyre sürgetőbb nyersanyagszükségleteket prezentál. A „GAZDAG ÉSZAK, SZEGÉNY DÉL"-KONCEPCIÓ A fenti kérdéscsoporthoz kapcsolódik a neokolonialista ideológia, amikor magyarázni és hitelesíteni kívánja a tőke érdekeit. A gazdaságban egyfajta evolúciós attitűddel jelenik meg és ölti magára a segítőkész, a cselekvő ember maszkját, elfogadhatóvá akaija magát tenni a „szegény" országokban és otthon is, — látszólag megszüntetve, de lényegében megtartva magát a magántulajdon történelmének még szervezettebb és teljesítményképesebb szintjén. Ez a „szegény ország — gazdag ország"-ról szóló polgári elméletkísérlet objektív alapja. A sokféle változatból kiemeljük Ragnar Nurske „modelljét", amely nagyon jó példa a nyugati szakirodalom kifejezetten politikai fogantatású, apologetikus, a történelmi folyamat diszkontinuitását megvalósító, a dialektikát metafizikával, a dinamikát statikával fölcserélő, „rendszerteremtő" kísérleteire. (Lásd az ábrát!) A fenti sémából fejti ki Nurske a „szegénység tanának" circulus viciosusát. Azt állította, hogy „egy ország azért szegény, mert szegény." Ez nagyon banális tételnek hangzik — fűzte hozzá —, de nagyon is kifejezi azt az önmagában való viszonyt, az önmagába visszatérő mozgást, amely a tőkeképződés problémájának mind keresleti, mind kínálati oldalán megmutatkozik a gazdaságilag elmaradott országokban ... a beruházási indítékot a piac korlátozza ... A piac nagyságát a termelékenység általános színvonala határozza meg. A vásárlási kapacitás termelési kapacitást is jelent. A termelékenység színvo8