Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1979. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 15)

II. TANULMÁNYOK A NYELV-, AZ IRODALOMÉS - Kaló Ferenc: A. I. Herzen a korabeli orosz és francia színházról

is köszönhette. A darab e vonatkozásban is kiemelkedett a korabeli színházi előadások sorából, hiszen egy valóban tehetséges drámai színésznek teremtett lehetőséget — a guberáló szerepében — nagyságához méltó alakításra. Pére Jean elesettségében is a gazdagok fölé emelkedő figurájának megformálása, a párizsi közönségen kívül, lenyűgözte Windsor előkelő nézőit, köztük Viktória királynőt is, aki az egyik előadás után meghatódva fordult F. Lemaitre-hez: ,JPárizsban valóban sok ilyen szegény él? " „Sok, felség — válaszolta mély sóhajjal Lemaítre. — Ők a párizsi írek!" (26) A Herzen által elmondott anekdota — függetlenül attól, hogy így vagy másként történt — sokat sejtetett az orosz olvasónak a színész és a szerep találkozásáról, a színpadi figura és megteremtője egyéniségének, nézeteinek harmóniájáról. Lemaftre tehetségének méltatására Herzen a későbbiekben is visszatért. Scsepkin művészetét értékelő cikkében (1863) ismételten aláhúzta kiemelkedő képességeit, értékelte elévülhetetlen érdemeit a Théátre Francis színtársulatának formálásában, ugyanakkor úgy vélekedett, hogy az 1850-es évektől ő is áldozatul esett az egyre inkább elhatalmasodó kispolgári ízlés követelte túlzásoknak, erőltetett hatáskeltéseknek. (27) Amint láttuk, az 1847 áprilisában—júniusában Párizsban írt levelekből a forradalom előtti francia burzsoá társadalom kritikája, e civilizáció árnyoldalainak bírálata rajzolódott ki. Színházi vonatkozásban ez a bírálat a polgári életformát dicsőítő írókat, darabokat, az ezeket előadó színházakat, színészeket érintette, ugyanakkor kiterjedt a polgári közönségre is. A francia burzsoá társadalmi rend és kultúrájának kritikája az 1848-as forradalom bukása után még jobban elmélyült, sőt általában a burzsoá társadalmi rend, civilizáció elutasításához, tagadásához vezetett Herzennél. Szemében a polgárság sem a politika, sem a kultúra terén nem játszhatott már haladó szerepet, s mivel a francia (európai? ) proletariátusban sem látott erőt, lehetőséget az újabb harcra, mély eszmei válság lett úrrá rajta. Ez a pesszimizmus tükröződött a 40-es évek végén, 50-es évek elején írt műveiben („A túlsó partról " című cikkgyűjtemény), leveleiben. Ez a központi gondolata az 1848. október 17-én Párizsból Ogaijovnak küldött levélnek is: az európai civilizációban „Minden jelentéktelenül sivár, minden r ú t , — ez a halál jele — minden kusza és siralmasan nyomorúságos — . . ." (28) Az európai civilizáció ellentmondásossága, erőtlensége, megújhodásának reménytelensége miatt fordult Herzen még inkább Oroszország jövőjének kérdései, kultúrájának reményteljes frissessége felé. Részben az elmondottak, részben az otthoni baráti szálak lazulása szolgálhatnak magyarázatul arra is, hogy miért nem írt Herzen a forradalom utáni francia színházról nagyobb lélegzetű cikkeket. Pedig továbbra is érdeklődéssel kísérte a színházak műsorait, rövid értékelése, tetszése vagy elutasítása a barátokhoz, ismerősökhöz, családtagokhoz küldött leveleinek állandó témája. Példaként az 1850. április 21-én Herwegh-hez írt levelet említhetjük, melyben arról tett említést, hogy a Variété-ben George Sand: Kis Fadette című elbeszélésének dramatizált változatát látta, mely nem túlságosan jól sikerült ugyan, de az adott viszonyok között mégis kiemelkedő színházi esemény. (29) Ugyancsak figyelmet érdemel fiához írt levele (Párizs, 1851. június 20.), miszerint a Puskin: Pique Dame című elbeszéléséből Halévy (E. Seribe szövegkönyvére) komponálta operát nézte meg. (30) Egyetlen kivételként kell megemlítenünk az 1850. március 23-án a Comédie Francaise-ban bemutatott F. Ponsard: Charlotte Corday című drámát, amely recenzió írására inspirálta Herzent. A „La Voix du Peuple" újság számára készített recenzió első soraiból egyértelműen kitűnt, hogy íróját elsősorban a nagy francia forradalom korából származó témaválasztás fogta meg. Ezért dicsérte a dráma íróját, akinek ,, . . . volt bátorsága feleleveníteni e nagy kor epizódját. . .", azt a forradalmat, melynek „ . . . tettei és alakjai — miként a világítótornyok — arra hivatottak, hogy megvilágítsák az utat az emberiségnek ..." (31) 14 209