Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1979. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 15)

I. TANULMÁNYOK AZ OKTATÁS ÉS NEVELÉS KÉRDÉSEIRŐL - Dr. Illényi Domonkos: A neokolonialista gazdaság és ideológia főbb kérdései

A SZOCIÁLDEMOKRA TIZMUS ÉS A NEOKOLONIALIZMUS KAPCSOLÓDÁSI PONTJAI A különböző baloldali, álbaloldali teorémák mellett, amelyek szubjektíve a neokolonializmus tagadására szorítkoznak és objektíve tehetetlenek vele szemben, a neokolonialista propaganda nyílt támogatója a szociálreformizmus, közismertebb nevén a szociáldemokratizmus. mint a forradalmi és antiimperialista fejlődés egyik javasolt alternatívája. Különösen az NSZK centrista szociáldemokratái, E. Eppler, H. Matthöfer stb. járnak élen az imperializmus társadalmi rendszerének védelmében, ál alternatívájának kidolgozásában. A fennálló imperialista kizsákmányolási viszonyok Javítgatásával" annak lényegi megtartását javasolják adott országon belül, és kiterjesztését világviszonylatban. Mivel az imperializmus története folyamán nem egyszer jutott már zsákutcába és kizsákmányoló funkciója miatt nem szimpatikus a tömegek előtt, ezért az imperializmust, mint „liberális kapitalizmust" vagy „demokratikus szocializmust" interpretálják. Ennél a társadalmi modellnél, valamint a „harmadik út" modelljénél is pusztán burkolt kapitalista fejlődési útról van szó. Funkciója szerint a felszabadult népeknek a kapitalista világgazdaságból, az imperialista gyámkodásból való kitörését kell meggátolnia, levezetni a forradalmi energiát. Szerepük igen jelentős a fejlődő világban. Elsősorban azért, mert a lassú előrelépés, az evolúció a fejlődő országok nemzeti-demokrata vezetőinek jórészt megfelel. Ugyanakkor a „nemzeti munkásarisztokrácia" lassú kialakulásával is lehet számolni, amely hatást gyakorol a pártokra és a szakszervezetekre. Ez arra vezethető vissza, hogy a neokolonialista, de a nemzeti iparosítás is, igen gyakran a proletariátus bizonyos részének nem csekély anyagi javulást hozott, a proletár, félproletár és elszegényedett paraszti lakossággal szemben. Ennek a „munkásarisztokráciának" a helyzete csak a nemzeti keretek között jobb, de messze elmaradt a fejlett tőkésországok életszínvonalától. (Gerstenmayer, a Bundestag egykori elnöke jegyezte meg, hogy egy német munkás két óra alatt többet keres, mint egy bantu hat nap alatt!) A proletariátus számszerű növekedésével azonban történelmi hivatásának felismerése is nő, viszonylag hosszú ideológiai fejlődés, „tisztulási" folyamat eredményeként. Sok országban kialakult az ún. bürokratikus burzsoázia, amely szívesen köt, látszatreformok ellenében, kompromisszumot a neokolonialista hatalom képviselőivel. Igen jelentős az ázsiai, latin-amerikai országokban meglevő nacionalizmus, Afrikában a negritude-mozgalom és nem lebecsülendőek a lakosságban igen mélyen élő vallásos és erkölcsi tudatformák, amelyek vallásos és olykor utópista jellegű idealista elképzelésekben öltenek testet. Ezek vagy a „divina ex machina"-ra várnak, vagy beérik a szociálreformizmus nyújtotta ideológiai morzsákkal. A fejlődő országokat közismerten a többszektorú gazdaság jellemzi, s ez történelmileg kialakult, bonyolult formáival „a békés egymás mellettiség" elméletének kialakulását segítette elő. Ez kedvez olyan koncepcióknak, amelyek a kapitalizmuson és szocializmuson túli fejlődést, tehát egy „harmadik utas" lehetőséget is elképzelhetőnek tartanak. Ezek talán a legfontosabb tényezők, amelyek a szociáldemokratizmus elterjedését a fejlődő országokban leginkább megkönnyítették. Ez azon jelenség megértésének kulcsa, amelyet a szociáldemokratizmus a neokolonialista, állammonopolista kapitalizmus rendszerében, mint rendszermegtartó és rendszert biztosító tényező képvisel. A német SZDP jobboldalából kiinduló neokolonialista aktivitás fő szervezeti, kultúrpolitikai központjai a „Goethe-Intézetek" és a „Friedrich-Ebert Alapítvány". Ezek 16