Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1979. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 15)

II. TANULMÁNYOK A NYELV-, AZ IRODALOMÉS - A TÖRTÉNETTUDOMÁNYOK KÖRÉBŐL - Dr. Bakos József: Nemcsak toldalékok (A kötött morfémák önálló közlő- és kifejező szerepe)

elemmé válnak a kötött morfémák, s versalkotó „kulcsszóként" a toldalékok esztétikai hírértéke is felerősödik. Sokan egészen új jelenségnek tartják ezt a költői gyakorlatot, és ezzel kapcsolatban a szavak felesleges széthullásáról, felbomlásáról is beszélnek. Mások ezt a tudatos költői „eljárást" csak ironikus fintornak ítélik, illetőleg furcsa divatnak tartják, amely éppen olyan rövid életű lesz, mint a divat maga. Néha a „verskeresés válságairól" olvasunk e problémával kapcsolatban (Bányai, Híd, 1971. 823.), s a „provokatív antiköltőiség" (Tiszatáj, 1977. 1. sz. 75) számlájára is írják egyesek ezt a „furcsa" versformálási módot. Vannak, akik a kötött morfémák önálló versbeli szerepéről úgy vélekednek, hogy ez a versalkotó módszer nagyon izgalmas és hasznos: változatos értelmezési lehetőséget szabadít fel, és a kommunikációs és esztétikai információs többlet mellett a versolvasók aktivitását is felnagyítja. Ezért nem furcsa formabontással állunk szemben, hanem új költői nyelvi eszközök teremtésének szándékával. Az önálló szerephez juttatott morfémákkal variált versszövegben ugyanis a költő több megoldást ajánl olvasói számára, s rájuk bízza, melyik asszociációs folyamatsort vállalják helyesnek, kifejezőnek. Megfogalmazódott az a vélemény is, hogy egy sajátos nyelvi bizonytalansági reláció is szerephez jut a kötött morfémák önálló versbeli funkciójában: a sokszor „öntévesztő" sejtetés önmagába véve is az esztétikai, a poétikai eszköztár egyik eleme. A nem teljes struktúrákkal való élés igen alkalmas mód arra is, hogy újszerű rejtőzési lehetőségeket biztosítson az alkotók számára (vö. Almási, Kortárs, 1977. 1. sz. 155.). Ezekkel a lehetőségekkel kapcsolatban költőink is sajátos és eredeti elgondolásokat fogalmaznak meg. Nem beszélnek a „szavak csődjéről", nem tagadják meg a szót, de arról gyakran szólnak, hogy „elvesztik lassan a szavak szokott jelentésük" (Szemlér Ferenc: Mást mondani), a „szavak kiüresednek" (Csoóri Sándor), „. . . valami történt a szavakkal. /Szilárdnak látszó burkuk felrepedt" (Varga Katalin: A szavak száműzetése). Költőinket a teljes, az egész szavak mellett nagyon izgatják a szóvégekben rejlő stiláris lehetőségek is, ezért lazítják fel a szó fogalomhoz kötött zárt hangszerkezetét, és a szóvégekben, a kötött morfémákban új sajátos közlő és kifejező versalkotó eszközt keresnek és találnak. Elsősorban a formális grammatikai kötöttségek lazítása révén egészen izgalmas képzettársítási folyamatot indítanak el, s az olvasó ezt az újszerűnek tűnő alkotó módot nem formabontásnak, hanem inkább új formateremtésnek tartja. Ezekkel az összefüggésekkel kapcsolatos gondolataikat gyakran versekben mondják el, s a metaforikus áttételek és szimbolikus áthallások segítségével érzékletesebben rajzolják meg a kötött morfémák, a „felszabadított" szóvégek jelentésülésének folyamatát: „Minden szóvégben foglaltassák /A másik szó eleje./ Ne kezdődjék semmi ott, / Csak minden folytatódjék" (Páskándi Géza: Intarzia). — „A szóvégek hogy sodornak új mondatok felé / Vonz rag, hív jel, végződés lök: új szavak felé" (Páskándi: Elsodródás). — „Azt mondja el / mi előtte, / s nem azt, ami / lett belőle. / Csak a forgácsot / görbe fa-ragot / kapom tőle, / s nem amit faragott" (Kiss Dénes: Versdivat). Nemcsak a „ködösítés" és a sablon elleni küzdelem, vagy éppen a szellemi kaland és a modernitással való visszaélés szándéka búvik meg az alábbi versrészletekben: „Bukfencezik a publikumnak, / bukfencből fencbe bukik, ha a búcsú búcsúzik" (Ágh István: Struga manó). „Nincsen szívembe« úgy hiszem több iskolásig, kis szokás, mely ott birizgált. . . bölcsen megülni oktat az" (Ács Károly: Bölcs vers.)