Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1979. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 15)

I. TANULMÁNYOK AZ OKTATÁS ÉS NEVELÉS KÉRDÉSEIRŐL - Dr. Illényi Domonkos: A neokolonialista gazdaság és ideológia főbb kérdései

de ti tőkefelhalmozásának csak „egy" eleme volt. Az imperialista kolonializmus és az attól függő hatalmi-politikai kényszer a társadalmi gazdaság nemzetközi újrafelosztásához vezetett és extrém eredményeket hozott az imperializmus uralta világban: 1. Az anyaországban a vagyon a monopóliumok kezébe koncentrálódott, — hosszabb távon. 2. A gyarmatokon tömegnyomort eredményezett. A gazdaság polarizálódásának ezen az állapotán az imperializmus gyarmati rendszerének szétesése sem sokat változtatott; sőt a neokolonialista kizsákmányolás, de különösen az ún. „termelékenységi olló" még növelte is — éppen az 1960-as években — a távolságot a fejlődő országok és az imperialista országok életnívója között. A „szegények" akkor érhetnék utói a „gazdagokat", ha a tőke hagyná őket a fejlődés útján haladni, tehát feladná profitérdekeit, azt, ami a tőkét tőkévé teszi. A „szegény ország — gazdag ország" fogalma és elmélete káros és megalapozatlan. Az elmélet veszélyessége abban rejlik, hogy az objektív viszonyok tudományos-elméleti elemzését megkerüli, álcázza, mert elválasztja ezeket történelmi és a jelenre vonatkozó politikai összefüggéseitől. Ezzel az elmélettel ugyanakkor manipulálhatók azok a milliók, akik a forradalom tartalékai vagy harcosai lehetnének. INTEGRÁCIÓS ELMÉLETEK ÉS A NEOKOLONIALIZMUS KAPCSOLA TA A „szegény ország — gazdag ország" elmélet tudományos-koncepcionális kapcsolata nyilvánvaló a konvergencia elmélettel is. Szinte „munkamegosztásos" kapcsolat van a kettő között, éppen azzal, hogy a „konvergencia-elmélet" korunk fő ellentmondását a két szembenálló rendszer állítólagos közeledésének jegyében, lényegében feladja és az antagonizmust egy „új egységbe" olvasztja, és ezzel megteremti az előbbi koncepció gondolati előfeltételeit. Nem tesz lényeges különbséget a két világrendszer országai között, ezzel a történelmi felelősség kérdését is elmossa a gyarmatosítás előnyeit élvező és a gyarmatosításban részt nem vevő fejlett országok között. Ugyanez vonatkozik más jelentősebb polgári, társadalmi elméletekre is, amelyek a kapcsolatok létét egyoldalúan a gyengébb fél szükségleteivel indokolják, mintha ez a tőkének nem is lenne érdeke. Ezek közül közismert az „ipari társadalom" (J. K. Galbraith, G. Myrdal, F. Baade stb.) és az ún. „stádium"-elmélet (W. Rostow). Koncepciójuk messzemenően az evolúciós fejlődés felfogását vallja, amely szerint a liberális polgári politika vagy a szociáldemokratizmus nyújtja a fejlődő világnak az „általános jólét" megteremtésének lassú, de a társadalom és gazdaság minden szféráját átfogó, egyedüli alternatíváját. A második világháború utáni baloldali előretörés arra kényszerítette a legerősebb imperialista országok burzsoá ideológusait, hogy leplezzék a neokolonialista politikát és gyakorlatát. Az engedményekre kényszerült imperialista politika úgy állította be a visszavonulást, mintha a kapitalista Nyugat gyarmatpolitikájában szubsztancionális változás következett volna be, s a modern kapitalizmus mindig a neokolonializmus ellensége lett volna. Holott a neokolonializmus éppen azon politikai, katonai, gazdasági, ideológiai intézkedések együttese, amelyeket az imperializmus nemzetközi pozíciójának meggyengülése és a gyarmati rendszer összeomlása miatt kényszerült kidolgozni, lényege szerint tehát az osztály- és nemzeti elnyomás egyesítése; a fejlődő világ országaiban élő népek elnyomásának, leigázásának és kirablásának gyakorlata. Az 1969-es moszkvai nyilatkozat a következőket írja: „A népek szabadságának esküdt ellensége, az imperializmus, minden eszközzel igyekszik elfojtani a nemzeti felszabadító mozgalmakat, reakciós államcsínyeket 11