Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1978. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 14)

segély" nem hozta meg a várt sikert, ezért az imperialista burzsoázia a 70-es évek elején részben taktikát változtatott, amennyiben a gazdasági eszközöket a kapitalista termelési módon belül maradt ún. „súlyponti országok" támogatására fordították. Ezzel az állami tőkeexport erősebb politikai-gazdasági determináltságát kívánták elérni, anélkül, hogy a katonapolitikai célkitűzések vesztettek volna jelentőségükből. Az USA, NSZK, Franciaország, Nagy-Britannia latin-amerikai politikája éppen azt mutatja, hogy az imperializmus kombinálja ezeket a módszereket. (Pl. 1961. „Szövetség a haladásért" és 1973 szeptember — a chilei ellenforradalom aktív támogatása.) A neokolonializmus további formája a világpiaci mechanizmus és tőkeexport által történő kizsákmányolás. A nem szocialista világ ellentétes tényezői között sokrétű gazdasági kapcsolatok eredménye ez, amelyben a fejlődő országok függősége, másrészt a kapitalista világpiac állammonopolista módon megszervezett profitérdekei jutnak kifejezésre. Ennek a következő fő formái léteznek: I. Neokolonialista tőkeexport, amelynek legfontosabb expanziós szférája a nyersanyagszektor. Itt szenvedte el az imperialista neokolonializmus eddigi legnagyobb vereségét. A tőkeexport egyrészt a nyersanyagok közvetlen „megvételére" irányul, másrészt a gyorsan növekvő nemzeti piac kihasználásával, a hatalmassá nőtt posztkoloniális igényeket elégíti ki olyan gyorsan, hogy azt a nemzeti ipar versenyképtelensége miatt, sokszor ennek pusztulása követi. Minden külföldi tőkebefektetés fele a nyersanyag-kitermelésre és a kőolajipar működtetésére irányul. Az exportált tőke egyharmadát a különböző iparágakba fektetik és az onnan származó profit nagy részét a nemzetgazdaságtól elvonva „repatriáltatják". Egy bizonyos része azonban az adott fejlődő országban marad, itt „reinvesztálódik", tehát további tőkeképzés eszköze lesz. Az így előállt veszteség a fejlődő országokban 1970-ben 70 Mrd dollárt tett ki. Az említett veszteségek a tőke profitját gazdagítják évente cca. 5-10 Mrd dollárral. Ezt az ENSZ nyilvánosságra hozott, export—import cserearányokat (terms of trade) jól szemléltető jelentése is alátámasztja. E szerint, Tia egy ország 1965-ben egy meghatározott készterméket importált, ezért 1/5-ével több nyersanyagértéket kellett fizetnie, mint tíz évvel korábban. A kizsákmányolás mértéke 1965 után sem csökkent, ezt mutatja az egyik NSZK-publikáció is: „Aktion fü

r Entwicklung und Partnerschaft." A publikáció szerint csak 1965—70 között a fejlett tőkés országok nyeresége 30 Mrd dollárt tett ki.

1

1 II. Egyenlőtlen kereskedelem. Tehát a külkereskedelemben a monopóliumok a fejlődő országokat a neokolonialista árolló segítségével zsákmányolják ki: a) Nem a fejlődő országok határozzák meg a legfontosabb exportcikkek árát, hanem a nyersanyag-monopóliumokat kezükben tartó árutőzsde urai a tőkés országokban. Magas tőke koncentráltságuk és uralkodó helyzetük miatt a tőkés gazdaság mozgását, a keresletet és kínálatot messzemenően szabályozni tudják, nagy tartalékokat képezve és a kereslet idején piacra dobva, neokolonialista kereskedelmi profitra tesznek szert. Ennek következtében a nyersanyag világpiaci árai esnek. A nagy exportveszteségek mellett legalább ilyenek az importból származóak. Ez szintén a monopóliumok ár diktátumainak eredménye, amely a készáruk árát igen magasra tartja. b) Az exporthitelek túlzott igénybevétele szintén komoly fizetési gondokhoz vezetett. Az ötvenes évek közepe óta a rövid lejáratú szállítási hitelek felhalmozódása miatt, jó néhány országnak át kellett csoportosítania az adósságait, (így pl. Argentínának,Brazíliának, Chilének, Ghanának, Indonéziának stb.) 50