Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1978. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 14)

Hoitsy Pál 1850. december 31-én, a Pest megyei Vatyán pillantotta meg a napvilágot. Pesten és Berlinben folytatott bölcsészeti tanulmányait bevégezve, előbb a pólai obszervatóriumban volt csillagász, később főreáliskolai tanárként működött, míg végül politikusnak csapott fel. Számos tudománynépszerűsítő írása mellett kora egyik legnépszerűbb csillagászának, Camille Flammarionnak A csillagvilág csodái című művét fordította magyarra. 1892-től 1910-ig a Függetlenségi Párt Ugrón vezette frakciójához tartozott és ezekben az években élénk publicisztikai tevékenységet fejtett ki, erélyesen szállva síkra a magyar állam délkeleti irányú hódításainak szükségszerű volta mellett. A csillagászi tekintélyére, tanári múltjára egyaránt adó Hoitsy később Budapesten 1894-ben közzétett Jövőnk és az uralkodóház. Geológia, mint politikai tényező, majd 1902-ben ugyancsak a fővárosban megjelent Nagymagyarország. A magyar történet jövő századai című munkájában adott „tudományos" összefoglalást lázálmairól. Szerzőnk — magyar kortásainak többségétől eltérve — nem históriai, hanem geopolitikai tételekre alapozta koncepcióját, melynek elemeit egy korabeli német munkából, Bernhard von Cotta Deutschlands Boden című művéből merítette. Geopolitikai vezérelvei a következőkben summázhatok; „. .. egy nemzet uralmának térbeli határait nem a véletlen szabja meg, hanem a geográfiai viszonyok. Minden nemzet utalva, sőt kényszerítve van rá, hogy bírja az egész földet, melynek vizei az ő főfolyamába ömlenek.

4 Emellett a természetes határok fontosságát emelte ki, amennyiben hangsúlyozta, hogy azok a körülmények tekinthetők ideálisnak, mikor a honvédelmet támogató természetes akadályok az állam területét lezáró határokkal esnek egybe, azonban minden „tudományossága" sem óvta meg attól, hogy igen gyakran ne keveredjék ellentmondásba a rendszere alappilléreit képező geográfiai elvekkel, minthogy hódító étvágya hovatovább meghaladta azt a mértéket, amelynek keretei közé „geográfiai igazságai" zárták volna. Eszméinek optikáján át vizsgálva a dolgokat, szerzőnk a történeti Magyarország helyzetét e tekintetben cseppet sem találta kielégítőnek, sem megnyugtatónak, állandóan tartva a kelet és nyugat erőinek tradicionálisan bekövetkező összecsapásától és a szomszédságból leselkedő veszedelmektől — mint írta — „... a magyar nemzet kénytelen lesz vele,.. . hogy védekezzék szomszédainak folytonos támadásaival szemben"

5 — koncepciója alaptézisévé a határok átalakításának gondolatát tette. Ennek kapcsán mindenekelőtt arról igyekezett meggyőzni kortásait, hogy az ország biztonsága parancsolóan követeli meg, hogy egyfelől a déli határokat a „Balkán vízválasztójáig"

6 kell kitolni, másfelől pedig (mihelyt a nemzetnek módjában áll) a nyugati határ azon szakaszának megerősítéséről kell gondoskodnia, hol a Duna magyar földre lép. „. . . Hódítástól hódításig kell mennie a nemzetnek,... — írta — míg országa természetes határokat nem nyert minden felé."

7 Tudós szerzőnk ügyet sem vetve a nemzetközi erőviszonyok alakulására, egy délkeleti irányú magyar térhódítás tervét dolgozta ki, amelynek indoklásául teljesen elegendőnek tartotta, hogy egyszerűen csak ,,magyar" érdekekre hivatkozzék. íme, szerzőnk érvelése:,,... be fog állani az a szükség, hogy imponáló túlsúlyt szerezzünk délkeleti határainkon a magyar érdekeknek. Ki uralkodik odalent, s milyen kormányforma mellett, az lehet ideig-óráig másodrendű kérdés, ... de akárki uralkodik is, nagyobb mértékben kell ott a magyar érdeknek érvényesülnie, mint jelenleg történik."

8 Hódítási vágya első áldozatául Szerbiát szemelte ki, melynek népét jeles geográfusunk államalkotásra képtelennek deklarálta. „. . . A szerb nép legújabb története afelől tesz tanúságot - így Hoitsy —, hogy nincsenek meg benne azok a politikai kvalitások, amelyek az önálló nemzeti lét fenntartásához szükségesek."

9 Szerbia meghódítása után Bosznia státusának átalakítását tervezte, minthogy szerinte ott a közös kormányzás nem hozta meg azokat az eredményeket, amelyeket a magyar politika joggal elvárhatott volna. Arról 394