Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1975. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 13)

cióval magyarázta. Az alatta elterülő térszín kialakításában pedig abrázióra gondolt. Schréter Z. 1954. „A Bükk hegység régi tömegének földtani és vízföldtani viszonyai", valamint számos bükki munkája elsősorban a hegység geológiáját, részben vízföldtanát tárta fel és csak harmadsorban tett megállapításokat a Bükk hegység geomorfológiai képének alakulásáról. Felismerte a hegység jellegzetes tönkfelületeit. A Bükk tönkösödését felsőkréta-eocén időszakra tette. A középső eocén végén a Bükk területe kiemelkedett, ferdére állíttatott illetve feldomborodott. A tönkfelület eredetileg a mészkőre és nem karsztosodé kőzetekre is kiterjedt, rámutatott a mészkő állékonyságára, tönkfelszín konzerváló jellegére, szemben az agyagpala, homokkő térszínekkel. A töréses szerkezet másodlagos szerepét hangsúlyozta és eocén előtti mozgások eredményének tulajdonította, térbeli jelentkezését a hegység peremeire tette (Szilvásvárad—Nagyvisnyó vonala). Leél—össy S. 1954. ,,A Magas-Bükk geomorfológiája" c. munkája a hegység központi részének eddig megjelent legrészletesebb geomorfológiai elemzése. A terület tönkfelszínének kialakításában a karsztdenudációt tette első helyre. A Nagy- és Kis-fennsíkot törések mentén különböző magasságra kimozdult és részleteiben is tektonikusán feltagolt területeknek tartotta. A Nagy-fennsík bércei és lápái fiatal, tektonikus mozgások eredményeként alakultak ki, e formák kialakításában másodlagos tényezőnek tekintette a karsztdenudációt és harmadlagosnak a folyóvízi eróziót, amely csak a Magas-Bükk peremeire szorítkozott, és a Magas-Bükk feldarabolódásához vezetett. Láng S. 1954. „Hidrológiai és morfológiai tanulmányok a Bükkben" című munkája a hegységet egyenletes csúcsmagasságú, illetve lejtődőlésű tönkfelületből származtatható tektonikusán különböző szintekre tagolt tönklépcsős hegységnek tartja. A kevés számú eróziósán legömbölyített kvarckavics előfordulás ismeretében is határozottan állást foglalt a platófelszín eróziós-denudációs jellege mellett. A tönkfelszín kialakulásának idejét a miocénre tette. Frisnyák S. 1958. ,,A Bükk-fennsík kialakulása és mai felszíne" című munkájában Strömpl és Leél-Össy S. karsztdenudációs tönkképződési felfogásához csatlakozott. A fennsík peremi meredek lejtőit és a fennsík belső kis formáit (bércek, lápák) tektonikus elmozdulásokkal magyarázta. Pécsi M. 1963. „Hegylábi (pediment) felszínek a magyarországi középhegységekben" című munkája hangsúlyozta középhegységeink tönklépcsős szerkezetének denudációs kialakulási lehetőségét szemben a tönkfelszínek tektonikus szétdarabolódásának nézetével. A Bükk hegység területén a következő eltérő korú és magasságú tönkfelszíneket mutatta ki: miocén tönkfelszín 800—900 méter. Felső miocén-pliocén denudációs lépcső 600—650 méter és 420—550 méter. Délen felső-pliocén hegyláblépcsők következnek, melyek a pleisztocén glaciálisokban tovább formálódtak. Pinczés Z. 1968—1969. ,,A Bükk hegység tönk- és pedimentfelszínei" és „Herausbildung der tertieren Oberflächen des Bükk-Gebirges" című munkái a hegység korszerű geológiai irodalmára (Balogh K. 1964.) alapozott felszínfejlődési és geomorfológiai összegzések. Megállapította, hogy a 456