Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1974. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 12)

foglalkozván, tapasztaltam, mily nagy ugrás, különbség van az (elemi) népiskolai, s az eddigi középiskolai nyelvtanok és nyelvoktatás között. S ez ugrás, e különbség a nyelvoktatásra mondhatatlan káros, és engem arra indított, hogy oly nyelvtant készítsek, mely egyrészt mintegy ismétlése és folytatása legyen a népiskolában megszerzett nyelvismereteknek; másrészt a tanításmód is olyan ti. szemléltető, olvasmányból kiinduló legyen, mint az (elemi) népiskolákban." A középiskolai nyelvtanoknak közös hibájuk volt továbbá az, hogy a grammatikai oktatást az „irálytanitól" egészen elválasztották, sőt — mondhatni — ez utóbbira semmi, vagy csak igen csekély súlyt fektettek. A mennyire lehetséges volt, én e kettőt egyesítettem nyelvtanomban..." — Tárgyalja a hangtant és a helyesírást is: „. . . az első a mindinkább elharapózó hatás (affectáló) ejtés, a második a hibás írás egyedüli orvosszere." Gyakorlati céljának megfelelően két új rész is van nyelvtanában: a rokonértelmű szók s a hibás szók és szólások ismertetése. A sok szép terv, elgondolás megvalósítása azonban már nem ilyen sikerült. Egy korabeli bírálat szerint ,,A tárgyalás menete: olvasmány, ismétlő és kiiejtő kérdések, szabály. Az egyes részek túlságosan elkülönülnek, nem épülnek egymásra. Az olvasmányok egy-két kivétellel oly infamis rosszak, hogy még a szünet- és hangulat jelzést is csak negatíve lehet rajtuk tanítani . . . nem mindig állnak helyükön és sokszor akármiféle szabály is következhetett volna utánuk." A Nyelvőr és más tekintélyek iránt sokszor elragadja a szerzőt holmi „széptevési jámborság", s olyan dolgokat is felvesz nyelvtanába, melyek még ,,sub iudice" vannak (pl. az ikes igék)." Előnye: szakított a „nyelvtani slendriánnal", tudja, hogy „a magyar nyelvészet is halad, nem beszél többé hangugratásról és ilyesmiről, hanem az új vívmányokat alkalmazza". (Néptanítók Lapja. IX. 28. o.) Nyilván nem jól szolgálta a tanulhatóságot a rengeteg anyag, az adatok halmaza (még nyelvtörténetieké is!). Pl. a tárgyas igéknél felsorolja az igeképzőket, a)—f) pontban, s ezek között találjuk: ,,d) Csak z-vel készülnek oly igék is, melyek többnyire ikesen használva, mint önhatók lépnek föl, s szintén az illető tárgynak megteremtését, előhozását, vagy a tárggyal való ellátódását fejezik ki, pl. bimbó-zik, levele-zik, virág-zik. Vagy a -d képzővel párosulva pl. övedzik (a Nádor kódexben: öv-ed-özik), cso-mo-d-zik." Ez az egyetlen kis részlet is mutatja, milyen messze távolodott nyelvtantanításunk a tantervben megjelölt gyakorlati céloktól. Ez a megfogalmazás bizony még a „felső nép- és polgári iskolák" növendékei előtt sem tehette vonzó tárggyá a nyelvtant. Még ugyanebben az évben, 1876-ban Brassai Sámuel is szól „az anyanyelvbeli oktatás taneszközeiről" [24]. Kifejti, hogy az anyanyelv tanulására is szükség van, elsősorban az idegen nyelvek megtanulása céljából, de „ . . . világos, hogy a nyelvtani fogalmak ismerete nem önálló vagy végczél. Ezt bizonyítani feleslegesnek tartom, s azt mondom a helyett, hogy mint eszköz sem nélkülözhetetlen a végre, hogy jól beszéljünk sőt írjunk is. Légió a száma az életben és irodalomban azoknak, kiknek nyelvtani fogalmaik nem, vagy tökélytelenek voltak, még is jól beszéltek vagy írtak, sőt ma sem hiszem, hogy ne akadjon elég példája. Homerus nem tudott 52