Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1974. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 12)

Jevtusenko jópárszor vallott önmagáról, érdekes néhány mondatát egymás mellé tenni. Ilyeneket ír: „Mellékutcában ballagok és hallgatok és rettenetesen szeretnék bízni önmagamban." „Erős leszek, erős" — biztosít bennünket és méginkább saját magát. Gyakran kétségek mardossák: „És annnyi minden összekeveredett bennem . . ." „Félénk vagyok és szemtelen, gonosz és jó." Máskor megittasul ifjúságától és energiájától, de ezeket a perceket felváltják az önmegvetés pillanatai, az őszintétlenség, kacérság, dicsekvés beismerése: „Nem szeretve, szándékosan hideg voltál — és hideg voltál szándékosan, bár szerettél." Hát igen, érdekes jellem jelent meg a szovjet lírában. Jevtusenko a maga módján fellázadt nemzedékének túl szép ábrázolása, lakkozása, édeskéssé tétele ellen. Talán mindez elementáris és a szovjet költészet számára nem is haszontalan költői reakció, amelyet éppen a más költők „mintagyereksége", „jófiúsága" váltott ki. Ilyen állásfoglalást nem lehet egyszerűen az életkor és a jellem sajátosságának tekinteni. Ebben az állásfoglalásban benne van az idők jele és az új szovjet nemzedék vonásai. És Jevtusenko sikerét jórészt ugyanabban kell keresni, amelyben lírájának hiányosságai is gyökereznek: abban a nem mindig igazolt őszinteségben, ahogy kiír magából mindent, ami a lelkét nyomja, olykor talán nem elég meggondoltan, elsietetten, de mindig a kommunizmus ügyéért küzdeni akarón, s helyenkénti téves lépéseit is ha nem is igazolja, de feledteti némiképp a pálya egészének pátosza. Sok elítélő cikket is írtak róla: Költészet és póz . . . Világos pozíciók nélkül. . . , Aprópénzre váltott tehetség . . . , Költői huszárkodás . . . És mennyi mindennel vádolták: feltűnősködéssel, szerényteleséggel, epigonsággal, dagályossággal, könnyelműséggel, hencegéssel. . . A felületes külföldi cikkekben sem volt hiány, s jöttek a könnyű kézzel odavetett, erőszakolt párhuzamok alapján kiagyalt jelzők, „az orosz beatnikek vezére", „az orosz dühös ifjú", „a szibériai John Osborne." Hogy ezeknek a vádaknak az igazságát vagy igazságtalanságát kellően értékelhessük, vizsgáljuk meg azt az emberi jellemet, amellyel a költő megismertet bennünket. Hiszen bármily kevésbé hízelgően nyilatkozik róla a kritika, senki nem tudott több leleplező igazságot mondani róla, mint maga a költő. Szinte versenyezve becsmérlőivel, Jevtusenko mindig igyekezett minél több „anyagot" közreadni személyes dolgaiból. Minden titkolózás nélkül ír, zavarba ejtő őszinteséggel. De miért lenne zavarba ejtő ez az őszinteség? Hiszen minden időben, minden népnél a költők éppen azzal nyerték meg kortársaik szívét, hogy minden elővigyázat, óvatoskodás nélkül kiadták magukat az emberek ítéletének. Minden tettükkel, gondolatukkal, ideáljaikkal és kétségeikkel. Tollat fogtak az erkölcs magaslatán és a gyengeség perceiben, a sikerek és bukások napjaiban. Benne éltek verseikben lényegük egészével, nem féltek attól, hogy bohém ifjaknak vagy csüggedt aggoknak, unalmas, tapasztalatban bölcs erkölcscsőszöknek, vagy éppen ellenkezőleg, élettapasztalatoktól megcsömörlött, kiábrándult pozőröknek fogják őket tartani. A nyíltságtól, az őszinteségtől nem féltek, mert ez a költő számára szük.217