Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1974. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 12)

vek előtt is. A magyar nyelvjárásokról szóló összefoglaló munkák és a népnyelvi monográfiák közül kevés foglalkozik a határozott névelő nyelvjárási használatával, arról pedig egyáltalán nem találtam bennük említést, személynév előtt a magyar nyelvterületnek mely részein mondanak névelőt. A nyelvművelő cikkek úgy tudják, sok vidéken él ez a nyelvszokás, főként a Dunántúlon [8]. A nyelvjárási szövegközlésekből rövid idő alatt számos példát sikerült összegyűjtenem a tárgyalt jelenségre. Elterjedt a névelős személynév a Dunántúlon, Répce menti, kemenesalji, bakonyalji, göcseji, Győr-Sopron megyei, ormánsági szövegekben találtam ilyen adatokat [9], a Nyr.-nek egy régebbi évfolyama Háromszék megyéből is idéz példát [10], a „nagy palóc" nyelvjárásából való szövegekben sem ritka a névelős személynév, és — éppen úgy, mint Mikszáthnál — váltakozik, sokszor egy mondaton belül is, a névelőtlennel: „Ém vótám ottánt, Máris, ásztánn á Jancsi gyereke Rezső és á Fő Imris" [11] — ,,Láckó Gábor rukkód be még á Kovács Pétér • . ." [12]. Nyelvjárásaink között abban is van különbség, milyen hangulatúnak érzik a beszélők a névelős személynevet: az erdélyiek lekicsinylésnek, lesajnálásnak, a dunántúliak gyöngéd érzelmek, szeretet kifejezőjének — ahogy Pálfi Márton, illetve Rég er Béla állítja [13]. Ferenczy Géza szerint [14] ez a nyelvi forma mai köz- és irodalmi nyelvünkben népiesség, de nem idegenszerűség. A már idézett egyetemi tankönyv [15] továbblépve ezen, a népies hangulat mellett a családias megemlítést is fontosnak tartja, akadémiai leíró nyelvtanunk pedig [16] a népnyelvi, népies használatot nem is említve, főként а к evésbé választékos társalgásra, a közvetlen, családi a s-b izalmas hangulatú közlésekre tartja jellemzőnek a határozott névelős személyneveket. Véleményem szerint is meg lehet (sőt: kell) különböztetni a nyelvjárási (mellette az ebből eredő népies) és az igénytelenebb köznyelvi használatát a határozott névelős személynévnek, mert sem a használat indítóoka, sem a létrejövő nyelvi megnyilatkozás stílushatása nem azonos. Abban a nyelvjárásban, amelyben megvan a szóban forgó nyelvi forma, természetes része a nyelvi rendszernek, használata tehát — ha nem élnek is vele mindig — magától értetődő, nincs mögötte a stilisztikai árnyalás szándéka. A köznyelvben (és az irodalmi nyelvben) előfordulása társadalmi, műveltségi réteghez tartozást jelezhet, a beszélők viszonyát, hangulatát stb. ábrázolhatja, vagyis a szépirodalmi szövegben használt nyelvjárási formának is stílusértéke van. Még a birtokos jelzői vagy a birtokjeles személynév elé tett névelő is hordozhat stilisztikumot, a legválasztékosabb értekező prózában is. Pais Dezső saját névelőhasználatát okolta meg így: ,,. . . a szerkezetekkel való párhuzamosítás indítéka játszott közre abban, hogy a személyi tulajdonnevek elé névelőt tettem, tehát bizonyos fokig ritmikai tényező. Ez pedig nem annyira grammatikai ügy, mint inkább stilisztikai" [17]. Természetes, hogy a szófajok között nagy különbség mutatkozik abban a tekintetben is, milyen mértékű a bennük rejlő stilisztikai lehetőség. A legnagyobb stilisztikai hatásuk a gazdag tartalmú igéknek és névszók.156