Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1972. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 10)

javáért hozzájok intézett kérésünket örömmel fogadták, 's édes kötelességeknek tartották annak tellyesitését". (Bévezetés.) Mivel magyarországi tudósokkal is meg akarták bíráltatni a beérkezett munkákat, elküldték a kéziratokat Debrecenbe, ahol a „Tudós ítélők" egyet alkottak a több munkából. így jött létre és jelent meg 1795-ben a Debreceni Grammatika [26], A munka kiadását a szerzők már azért is igen fontosnak tartották, mivel a magyarok „ékeskedni akarvánn" az idegen nemzetbéliek előtt, úgy megtanulták az idegen nyelveket, hogy „ ... ha tsupa Magyarok voltak is, Magyar szó nem hallatott, hanem a Német, Olasz, Frantzia beszéd harangozott mindenfelé". (Előljáró beszéd.) Egy idő óta azonban „valamennyire lábra kezdett kapni Hazánkbann a Magyar Nyelv; és nem tsak elkezdették azt a Magyarok nem szégyenleni, hanem kezdettek is igyekezni annak nagyobb tökélletességére". Éppen emiatt új bajok jelentkeztek, amelyek nyelvünk ékesítése helyett „annak rútitására 's rontására szolgáltak". Ilyen a szükségtelen és helytelen új szavak alkotása. Még más nehézségek is jelentkeznek a nyelv használatában. Éppen ezért szükséges egy olyan grammatika, mely „Nyelvünk természeti tulajdonságit, fundamentumosan kifejtegetné . . ." (XXIII. o.; Mégis megpróbálják útnak bocsátani a szerzők ezt a grammatikát. Céljukat világosan megjelölik: „ . . . a Nyelvbenn már benne lévő változásoknak, és minéműségeknek okait és kútfejeit, igyekeztük világosságra hozni ;s meghatározni . . ." (XXVIII. o.) A Debreceni Grammatika írói anyagukat XII. „tzikkelyben" tárgyalják; a cikkelyek végén a Mesterség-szók Laistroma, vagyis a szakszavak jegyzéke található, majd befejezésül egy Toldalék a szók származtatásáról. A Debreceni Grammatika sokat vitatott és emlegetett nyelvtankönyvünk. A nyelvújítók teljes egészében elítélték merev, a nyelvi változások lehetőségét tagadó álláspontja miatt. Kétségtelen, hogy ezzel a szemlélettel valóban elmaradt korától, javára kell azonban írnunk, hogy igyekszik a latin és német nyelv sajátosságaival szemben a magyar nyelv sajátosságait rögzíteni. így pl. kimondja, hogy a magyarban nincs nyelvtani nem (XXVII. §), hogy „a Magyarbann a Hatodik Ejtés, mindenkor valamelly Előlutólj áróval szökött megkészülni; még pedig nem tsak ezekkel: tói, tői, hanem e következőkkel is: val, vei, ról, ről, túl, tűi, ból, bői, által, bann, benn, on, en, vagy nn" stb. És kimondja: „Majd alább ki fog tetszeni, melly nagy légyen a külömbség a Deákok' és más Napnyúgoti Nyelvek' Ejtései között" (XXX. §). Rögzíti azt is, hogy „Ez a különös és egy Nyelvel sem köz tulajdonsága vagyon Nyelvünknek, hogy minden igaz Magyar Szavainkbann vagy tsak tsupa kemény, vagy tsak tsupa Gyenge Magábannhangzók találtatnak" (CX. §). Nyelvhelyességi megjegyzéseiben is a magyar nyelv jellegére van tekintettel, pl. megállapítja, hogy ha több névszó kerül egymás mellé, akkor csak az utolsót kell „ejtegetni", pl. fák', füvek' és virágok' magva. (XXXVIII. §). Természetesen ez nem jelenti azt, hogy teljesen sikerült elszakadnia a latin nyelvszemlélettől (pl. megkülönböztet vocativust is), de legalább 74