Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1971. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 9)

A szovjet hatalom első éveiben a jiddis legfontosabb problémáinak feldolgozása azonban nem annyira a tudomány, mint inkább a közvetlen politikai harc jegyében folyt. Az irodalmi nyelv megteremtésének fő problémái körül a húszas évek végén és a harmincas évek elején bontakoztak ki a leghevesebb viták. Ekkor elkeseredett osztályharc folyt a Szovjetunióban, amelyet a szocializmus építésének felgyorsult tempója idézett elő. Városokban és falvakban elkezdődött a kapitalista elemek felszámolása. A Szovjetunió külpolitikai helyzete igen feszült volt, közvetlen veszéllyel fenyegetett az imperialista hatalmak intervenciója, Németországban pedig a burzsoázia legreakciósabb képviselői készültek a fasiszta diktatúra bevezetésére. Ezekben és az utána következő években a szovjet—jiddis nyelvészek előtt elsőrendű fontossággal bírt a sémita és szláv elemek problémája a jiddisben. A Szovjetunió határain kívül élő jiddis nyelvészek burzsoá nemzeti alapokból kiindulva a sémita elemek primátusa mellett szálltak síkra és úgy vélték, hogy a jiddis keletkezésében a sémita elemek játszották a fő szerepet. Véleményük szerint a biblia és talmud nyelve kölcsönözte a jiddisnek a maga sajátos vonásait. A sémita koncepció lelkes híve volt korai műveiben M. Weinreich, de az utóbbi évtizedekben már mérsékeltebb álláspontot foglalt el ebben a kérdésben. Teljesen ellentétes álláspontra helyezkedett ebben a vonatkozásban az ismert szovjet jiddis kutató: N. Stif (1879—1933). A húszas és harmincas évek határán Stif sok tanulmányt publikál (,,Di sotsiale diferentsiatsie in jidis", 1929, „Revolutsie un sprax", 1931, „Af der svel funem 19-tn jorhundert", 1932), amelyekben M. Weinreich és mások sémita koncepcióinak mintegy antitéziseként kifejti a maga „dehebraizációs" elméletét. A szovjet korszak irodalmi jiddisének összes .sajátosságai közül Stif első helyen az ún. dehebraizációt említi meg, amely szerinte a szovjet jiddis fejlődésében a legélesebben megnyilvánuló tendencia. Szerinte a múltból öröklött héber elemek a jiddisben nagyrészt fölöslegesekké váltak. (Vö.: M. Sapiro: Ejnike bezunderhejtn funem ejnhejtlichn literarisn jidis in Sovetferband. — Sov. Hejmland, 1967. 3. sz. 141. old.) Stif figyelmen kívül hagyta, hogy a héber-aram. elem továbbra is szerves, élő eleme maradt a jiddisnek a szovjet korszakban, bár a megváltozott társadalmi helyzet miatt a semitizmusok szerepe csökkent. Ö a jiddis minden sajátosságát a szláv nyelvek hatásával igyekszik megmagyarázni. N. Stif. szláv elméletét a dehebraizációs koncepciójával együtt hűvösen fogadta a jiddisisztika. Bírálói főleg arra mutattak rá, hogy a sémita elemekhez való negatív viszonya túlzásokra ragadtatta és nem volt egyéb célja, mint hogy a szláv nyelvek szerepét domborítsa ki a jiddis fejlődésében és önálló nyelvvé alakulásában. (Vö.: M. M. Gitlic: K. voprosu o specif ike i put'ach razvitija jevrejskogo jazyka (idis). — Zurnal ,,Jazyk i myslenie", t. IX. M—L, 1940. 48.). Stif nézeteinek elsősorban politikai színezete van: a szláv elemek primátusának híve, a dehebraizációért harcol és ma úgy áll előttünk, mint a korabeli nyelvtudományi elhajlások egyik „balosa". A húszas és harmincas 252