Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1970. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 8)

régen nem a .harmadik út' adta izgalmak miatt, hanem mert hazai izzását jelenti mindannak, amiről Európa-szerte, mint a próza megújuló törekvéseiről beszélünk" — olvashatjuk a regény értékelésében [7]. Sarkadi prózaírói törekvései 1949 körül mutatnak változásokat. A paraszti témájú írások — amelyeknek eszmei szerepét már tisztáztuk —, új ábrázolási törekvéseket kívántak, helyesebben a hagyományos realizmus vállalását tették szükségessé. A Gál János útja és a novellák egész sora besorolható a móriczi próza hagyományait vállaló irányba, bár a jellemábrázolásban megfigyelhető különbségek mutatják, hogy Sarkadi ekkor sem epigon volt. Móricz Zsigmond nyomán — a riport-szociográfiákból következően — pályáján a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején kialakult a cselekményes, nyugodt ritmusú kisregény-forma (Gál János útja) és a drámai töltésű, konkrét társadalmi közegben játszódó, a nyelvi eszközökkel és a szereplők beszéltetésével élő novellatípus. Ennek legkiválóbb eredményei (Igazság, Vadlibák, A Hortobágyon stb.) mellett felfigyelünk viszont arra is, hogy a paraszti életforma változásait ábrázolva Sarkadi modernebb eszközöket is felhasznált. A Kútban című elbeszélés nemcsak hiteles és igényes lélekrajzával tűnik ki, de kompozíciója is elüt a többi novella hagyományos, előrehaladó, cselekményt rögzítő szerkezetétől. A főhős árnyalt jellemzésének kerettörténete Bíró Máté és Pataki Mari lakodalma, s ebbe ágyazza be az író a régebben történt eseményeket úgy, hogy mindig visszatér a jelenbe. Az idősíkokat váltó szerkesztés gyorsan pergő lüktetést ad e novellának, amely ugyanakkor korszerű folytatója az anekdotikus-cselekményes hagyományoknak, Sarkadi Imrét a hagyományokkal merészen bánó újítási szándék megőrizte a sematizmus torzító hatásának végleteitől. írásainak konfliktusa még akkor is megőrizte humanista kisugárzását, amikor egyik-másik helyen tőle idegen, hamis hangot fogott (pl. Tűz és víz, 1953). Számára természetes volt prózánk 1953 utáni megújulása, az erkölcsi kérdések merész felvetése. Az életteliség vállalását tartotta az író feladatának: ,,A követelmény hát nem az, hogy ábrázoljunk több nehézséget, hanem az. hogy az irodalom élettelibb, igazabb legyen" — írta 1953-ban [8]. Ezt az írói célt teljesítették ki az 1953-tól írott novellái (pl. Igazság, 1953; Vadlibák, 1953; Kútban, 1953; Elmaradt találkozás, 1955; Jég alatt, nád alatt, 1955; A kis Madár lába, 1955; Tavaszi történet, 1955; Vendégek, 1956; Anna haragszik, 1956 stb.), és ugyanezt szolgálja az a tudatos etikai számvetés, amely az utolsó nagyobb művek sajátja (Viharban, Bolond és szörnyeteg, A gyáva, és a drámák, az Elveszett paradicsom, valamint az Oszlopos Simeon). Az utolsó prózai művek sem kerekedtek széles epikává. Lemondtak a széles társadalmi tablóról, de a társadalom egészére vonatkozóan igyekeztek megfogalmazni etikai kérdéseket. A szocialista társadalom fejlődésében nemcsak 1953 és 1956 között volt fontos erkölcsi probléma a helyes történelmi szükségszerűséget felismerő, tudatosan cselekvő személyiség aktív együttélése a közösséggel, de 1956 után is ez volt társadalmunk továbbhaladásának alapkérdése. Sarkadit — bírálói — hibáztatták már azért, hogy hősei elveszítették „társadalmi kapcsolataikat", és az általuk 84