Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1970. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 8)

érzékenységével, amit a társadalomban bekövetkezett tragédiák, majd mellőzése és betegsége váltottak ki az ellenforradalom körüli és az azt követő években, ugyanazt a tematikai problémakört mérte fel 1955 után is. ami az egész életmű alapkérdésének tekinthető. Lehet, hogy látásmódja komorabb lett, de mindenképpen fegyelmezetten elmélyült maradt. Az az áttételes, de a társadalom valóságos közegével mindig eleven kapcsolatot tartó etikai érzékenység, ami az utolsó művek alapvető sajátossága, mindig megvolt Sarkadi pályáján. Bizonyságként most csak a mitologikus témákat feldolgozó novellák idején született Három játék (1948) című elbeszélésre és az ugyancsak 1948-ban keletkezett Oszlopos Simeonra hivatkozunk. Az első A gyáva előképének tekinthető, a második pedig a hasonló című dráma korai regényváltozata. A középső pályaszakasz paraszti tárgyú művei szintén beilleszkednek ebbe a sorba, hiszen — elemzésünk tanulsága szerint — azokban is a cselekvés és személyiség kapcsolatára kereste a választ. Az bizonyos, hogy az 1955 után született művekben ez a válaszkeresés kiélezettebb, a társadalom fejlődésével szinkronban végletesebb is. Ezért vált szükségessé írásainak „alapanyagát" megváltoztatni: az érzékelhetőbb, vaskosabb paraszti világ már nem bírta el a groteszket, az iróniát, a jellem- és helyzetábrázolásban megvalósuló jelképes parabolát. A műveknek most is megvan a társadalmi realitásuk, de gondolati tartalmukat az érzékelhető közeg mögött kell keresni. Különösen fontosnak tartjuk a groteszk látásmód intenzív jelenlétét, mert ez figyelmeztet bennünket arra, hogy az ábrázolt jellemeket ne azonosítsuk minden esetben az íróval. Racionális felmérést, a szocializmus szempontjából is fontos kérdéseket látunk ezekben a művekben. Legfontosabbként azt, hogy a cselekvő személyiség helyesen ismerje fel a történelmi perspektíva szükségszerűségét, hogy azt tegye, amit kell. A groteszk eszközök kiélezik a helyzet- és jellemtulajdonságokat, ezért alkalmasak e racionális felmérés elvégzésére. A Sarkadi-életmű utolsó periódusának megértéséhez az 1956-ban írt Mementó című naplószerű novella adja kezünkbe a kulcsot. Egy időtlenné szűrt lelkiállapot rajza ez az írás, amely állapotban a tudati és fizikai létezés értelmét elemzi az író. Az elmulasztott vagy helytelen tettek a felbomló világ káoszába kényszeríthetik a személyiséget, amely azért küzd, hogy „kívül kerülve önmagán", fel tudja mérni a fizikai létezés értelmét vagy értelmetlenségét. Mert ha már késő lesz, „a szavak hirtelen megszöknek, szétmásznak, mint a poloskák, s egy pillanatra bezárul minden." S aztán nem nyílik ki soha többé. . . Időben ismerjük fel tehát a közösség javát szolgáló cselekvés irányát — ha nem is a relativitáselmélet felfedezésében, vagy a Psalmus Hungaricus megkomponálásában, hanem a hétköznapi tettekben —, mert különben a megnőtt szörnyeteg, az „én", őrületbe kergethet bennünket. Félelmetes emberi tragédiát sejtet ez az alternatíva, amelynek tisztázására vállalkozott az alkotó művész utolsó műveiben. Kétségtelen, hogy a véglet az Oszlopos Simeon Kis Jánosa. A világ magára hagyta: képeit elutasítják, szerelme és barátai elhagyják, csak a 78