Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1968. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 6.)

mondta a negyedtelkeseknél kisebb földű szőlőbirtokosok állami megváltását [54]. A javaslat tárgyalását az országgyűlés nem fejezhette be. A szőlődézsma eltörlése azonban fennmaradt. A szabadságharc bukása után uralomra jutott önkényuralom viszont ezt a döntést nem ismerte el. A szőlődézsma kérdését végső fokon, ,,az 1853. évi úrbéri nyílt parancs 17. és 18. §-ai és az 1868: 29 t. c. rendezte. A nyílt parancs csupán az úrbéri földre telepített szőlők váltságát hárította az államra. Más szőlőt — ez volt tulajdonképpen a kérdés lényege — a birtokosnak kellett megváltani, a megváltásig a dézsmát fizetni kellett. A nyílt parancs tehát nem vette át az állami kártalanítás elvét az 1848—49. évi országgyűlés határozatából. Az 1868. évi törvény is fenntartotta a birtokosok megváltási kötelezettségeit, egyébként azonban általánosan kötelezővé tette a megváltást, a volt földesúrnak biztosítva a visszaváltás jogát is [55]. 4. Erdők Az 1848. évi törvények megoldatlanul hagyták ezt a kérdést is. Kimondták ugyan, hogy a faizásra az eddigi gyakorlat marad életiben [56] és a felszabadított jobbágyoknak megadták azt a lehetőséget, hogy peres eljárást indíthattak az erdei haszonvételek (faizás, azaz saját szükségletre épület- és tűzifa vágása, disznók makkoltatása, gubacsszedés stb.), elkülönítésre, de valójában a földesúr és jobbágy viszonya ezen a ponton is felszámolatlan maradt. Az erdő a legelőhöz hasonlóan, az úrbéri telek eszmei tartozéka volt. Elevenen élt „az a mélyen a nép tudatában gyökerező felfogás, hogy az erdő közvagyon" [57]. Ezzel a jobbágyi nézettel élesen szemben állt az a földesúri felfogás, hogy az erdőben a földesúr csak „megengedte" a faizást, azt t. i., hogy a jobbágyok tűzi- és épületfaszükségletüket a földesúr erdőiből fedezzék. Ezt a felfogást látszott igazolni az is, hogy ellentétben a legelőkkel, amely után semmi külön szolgáltatást nem fizettek uraiknak, a faizásért már viszontszolgáltatásokat kellett teljesíteniük. A faizási jog különben sem volt általános. Csak azokban a falvakban rendelkeztek a jobbágyok ilyen joggal, melyeknek a határában erdő volt. Bonyolította a kérdést a kialakult szokások megannyi eltérő változata is. A faizási jog gyakorlása függött a falu határában elterülő erdő nagyságától, az erdő milyenségétől (tölgy-, cser-, fenyő-, akác- stb. erdők), a fák korától, az erdőben élő vadállomány milyenségétől stb. Voltak községek, ahol a jobbágyok csak tűzifaszükségletüket biztosíthatták s ezt sem egyformán. Egyes helyeken csak száraz gallyfát szedhettek, más községekben viszont szálfákat is kidönthettek. Megint más falvakban viszont a kidöntött szálfáknak csak az ágas része illette meg a favágó jobbágyokat. Voltak azonban olyan községek is, ahol a faizási jog a tűzifa mellett a jobbágy épület-, sőt szerszámfa-szükségletére is kiterjedt. Szőlőtermő vidékeken ez a jog a szőlőkaró-szükségletet is biztosíthatta. Ahol pedig a lakosság faszén, vagy mészégetéssel is foglalkozott, ott a faizási jog a szén-, illetve a mészégetéshez szükséges famennyiségre is kiterjedhetett. Egyes vidékeken pedig a faizási jog gya233-