Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1968. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 6.)

hogy tanszékeikhez tartozó KISZ-csoportjaik nevelési és politikai tanácsadói, valamint patronálói legyenek. Így született meg az Egri Tanárképző Főiskola 18 tagú KISZ segítő tanári kabinetje. Ez a szervezet immár 8. éve megszakítás nélkül — 1967 óta KISZ tanácsadó tanári kabinet név alatt — folytatja igen elismert, a nevelőmunka szempontjából nagyon hasznos tevékenységét. E fő momentumok mellett gomba módra szaporodtak el a hatvanas évek eleje óta a főiskolai nevelőmunka „apróbb" megnyilvánulásai. Éveken keresztül ateista és természettudományos köröket szerveztünk, melyek később politikai vitakörökké nőttek át. Meghirdettük a „minden hallgatónak társadalmi munkát" mozgalmat, mely elvet KISZ-bizottságunk ma is alapelvként kezel. 1959-től rendszeresítettük az ún. KISZ-vezetőképző tanfolyamok rendszerét. Részletesen nem is beszélve az önálló munk

atáborok, a városi úttörővezetés, az arany- és ezüstdíjat nyert kultúrcsoportjaink, kollégiumi építőakcióink sikeréről és nevelési lehetőségeikről. Az utóbbi évek nevelő tevékenységének súlypontja viszont a tanszékek felé billent. Ma már alig van tanárunk, aki a tanári oktatómunkádtól el nem választható nevelő tevékenység mellett ne kapna a tanszékén belül speciális nevelési feladatot. Természetesen e munkának eredményessége és intenzitása a tanári testület tagjai között még közel sem azonos. Minden év meghozta nevelési problémáit, hisz' ifjúságunk „arculata" ez alatt a két évtized alatt szinte állandóan változott. Ma sokszor óhajtjuk az 1950-es évek, társadalmi-politikai szempontból igen aktív ifjúság típusát, pedig ez a „típus" sem volt problémamentes. Igaz, hogy ma sem könnyű, sokszor talán csak az élet örömeit kereső, kényelmesebb, de becsületesen tanuló ifjúság szívéhez, lelkéhez és értelméhez a helyes utat és annak módszerét megtalálni. A nevelés és oktatás folyamatának elválaszthatatlan volta szükségessé teszi az utóbbi történetének megemlítését is. A pedagógiai főiskolák egész működésük idején az előtt a feladat előtt álltak, hogy viszonylag rövid idő alatt megfelelő szaktanárokat kellett képezniök. Enélkül az általános iskolában folyó oktatás színvonalának emelése nem volt lehetséges. A semmiképpen sem könnyű feladat arra késztetett bennünket, hogy igyekezzünk a leggondosabb pedagógiai munkával kiválogatni a modern tudományos anyagból az elengedhetetlenül szükséges elemeket, majd az így kiválogatott tananyagot a legjobb oktatási módszerekkel átadni. Ez a munka természetesen nem vezethetett mindjárt az első években teljes sikerre. Az oktatási módszerek helyes megválasztása nemcsak pedagógiai, hanem elsőrendűen politikai kérdés is volt. Éppen a főiskolák létrejötte utáni években (1948—52) kerültek először nagyobb számban munkáscs parasztszármazású fiatalok a felsőoktatás kereteibe. Sokan szakérettségi tanfolyamokat végeztek. Politikai feladat volt ezeknek a népi származású fiataloknak nemcsak a beiskolázása, hanem a főiskolán való megtartása is. 1950 után egy elég nagyarányú (25—30 százalék) lemorzsolódási folyamat lépett fel. A legmegfelelőbb oktatási módszerek alkalmazása „harci feladattá" vált. Ekkor került sor a begyakorló, vagy továbbíli