Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1966. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 4.)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Dr. Somos Lajos: A tanszékek nevelő munkája, különös tekintettel az eszmei-politikai nevelésre

sében. Egyesek valamiféle egyetemes, sematizált egyformaságot értenek rajta, mások túlságosan leszűkítik tartalmát és körét. Hiba az is, hogy sokan figyelmen kívül hagyják a nevelő kapcsolatok sokféleségét és a nevelés alanyi és tárgyi részvevőinek differenciált személyiségét, az életkortól, helyzettől, körülménytől függő szükségletek egyéni változatosságát. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy a nevelés egysége mint pedagógiai követelmény nem annyira egysíkú, mint ahogy az a gyakorlatban fel szokott vetődni. Helyes értelmezése megkívánja, hogy az egységet a sokféleséggel dialektikus összefüggésben vizsgáljuk. Az egység legjellemzőbb vonása, hogy nem terjed ki a részletekre, a felületi, a kevésbé lényeges elemekre, hanem csupán a lényegre. A tanárképzők munkája szempontjából ezek szerint egységnek Kell lennie a tanárképzési cél, az alapvető elvek és a követelmények tekintetében. Ebben az értelemben kell megkövetelnünk az egységet mindenek előtt az egyes tanszékeken belül és a tanszékek között, tehát, a főiskola egészében. Röviden úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egység a cél, az alapelvek és a követelmények egységét jelenti. Ezzel szemben a megvalósítás a sokféleség elvén nyugszik. Ugyanazt a nevelőhatást ugyanis sokféleképpen elérhetjük, de számolnunk kell azzal is, hogy a hatás eszközei és módjai nem egyformán adottak az egyes oktatóknál. Azonos felkészültség esetén pl. egyik oktatónál a magasfokú, meggyőző logikájú intellektuális tevékenység, a másiknál a személyes átélés és az érzelmi hozzáállás ereje fejti ki inkább a kívánt nevelőhatást; egyik oktató inkább előadásaival tudja aktivizálni és megnyerni hallgatóit, a másik talán szervező munkájával, az önállóság és alkotó tevékenység jó kibontakoztatásával. Az eszközök és eljárásmódok egységének, vagy azonosságának hangoztatása helyett tehát sokkal célszerűbb a hatások egységét vizsgálni. A lényeg ugyanis ebben van, ami természetesen nem jelenti azt, mintha az eszközök és módok lényegtelenek volnának, annál kevésbé, mivel megfelelő hatások kiváltásához adekvát és korszerű nevelő eljárásokra van szükség. 2. A nevelőhatás legfontosabb tényezője maga az oktató. A főiskolai hallgatókban — bár már az ifjúkor második szakaszában járnak — még nem fejeződött be az eszmény- és példaképkeresés. A középiskolás tanulónak is megvannak már a maga elképzelései a jövőről, ezek az elképzelések azonban rendszerint valami általános emberi absztrakciók, s mint ilyenek magasan és elvontan lebegnek fölöttük. A főiskolásnak már reálisabb elgondolásai vannak önmagáról, s az általános emberi ideálba beleszövi a jövő szakemberének, az általános iskolai tanárnak a képmását és jellemvonásait is. Végbemehet az az ideálképzés úgy is, hogy tanáraiból kiemeli azokat a vonásokat, amelyek beleillenek modelljébe. Ez a pozitív módja az ideálképzésnek. Van egy negatív formája is, amikor ellenkezőleg jár el, s azt mondja, így nem, vagy ilyen nem akarok lenni. Az ideálképzést nagyon megkönnyíti, ha főiskolás élő modelleket talál bennünk. Ezért fontos önmagunkat úgy formálni, hogy legalább 90