Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1963. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 1.)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Dr. Bihari József: Az orosz igeaspektusok tanításának néhány módszertani problémája

azt igyekszik bizonyítani, hogy még funkcióikban is azonosak a szláv igei előképzőkkel. Az el- igekötő szláv eredetét bizonyítja szerinte az is, hogy ez régen, ha határozókhoz járult, ugyanúgy felső fokot fejezett ki, mint a szláv pre- vagy a latin per-. A magyarban az el-n.dk ez a funkciója a XVI. századdal vette kezdetét, később megszűnt ez a funkciója. („Elrégen, elkésőn") Bújnák nagy fontosságot tulajdonít a prefixum helyének is a mondatban. Az észt és lapp nyelvben azt látjuk — mondja •—, hogy parancsoló módban, mint a németben, az ige mögé kerül. Az Oroszországban élő finnugor népek nyelvében azonban nyilván orosz hatásra, még a parancsoló módban sem hagyja el helyét a prefixum. Ez szerinte szláv befolyásra vall eleinte még a magyarban is. Kezdetben ugyanis itt is megőrizte helyét a prefixum még a parancsoló módiban is, és csak később került az ige mögé, valószínűleg német hatásra. Hivatkozik arra is, hogy mind a magyar, mind a szláv előképzők a jövő idő jelentését kölcsönzik az igének. Nem lehet véletlen — hangsúlyozza Bújnák —. hogy a magyar prefixumok minden funkciója nagy hasonlatosságot mutat fel a szláv prefixumokkal, és el kell ismerni, hogy a magyar prefixumok alkalmazása szláv befolyás alapján fejlődött ki. Zsirai Miklós az obi-ugor igekötökről szóló tanulmányában határozottan visszautasította és megcáfolta Pavel Bujnáknak azt az alapvető tételét, hogy az igekötőrendszer teljesen idegen a magyarságtól. Ugyanerre az álláspontra helyezkedik J. Soltész Katalin is kitűnő munkájában az ősi magyar igekötőkről [12], Soltész Katalin megállapítja, hogy történetileg tekintve az igekötők a határozószó szófaji kategóriájához tartoznak. Eredeti jelentésük azonban gyakran annyira elhomályosul, hogy már csak az ige jelentésének bizonyos módosulását fejezik ki (meglát, elromlik, felkiált). „Ebben a használatban képzőszerű elemnek (v i d) tekinthető. Az igekötők önálló jelentéstartalmat hordozó és képzőszerű funkciója között szinte észrevehetetlen az átmenet; ugyanaz az igekötő előfordulhat teljes értékű határozószóként és puszita módosító elemként." Soltész Katalin tehát úgy látja, hogy a magyar igekötők néha vidjelentés hordozói, ez a fenti idézetből világosan kitűnik. Rámutat továbbá arra, hogy már régebbi nyelvtaníróink is észrevették a magyar igekötők ún. perfektiv funkcióját. „A perfektiv funkció bizonyos mértékű felismeréséről, legalábbis megsejtéséről tanúskodik az is, hogy régi nyelvtanaink >az igekötőt gyakran mint a jövő idő jelét tárgyalják (megbánom — poenitebit)." (Molnár Albert latin szótára a magyar igekötős igéket futurumban álló latin igealakokkal fordította!) Budenz József az igekötők perfektdváló funkcióját az eredeti irányjelentésből vezeti le. Ebben a vonatkozásiban az indoeurópai, nevezetesen a szláv hatás gondolata először a cseh Zahoureknél jelenik meg, de — mint már említettük — Simonyi Zsigmond is a szláv hatás mellett száll síkra [13]. Simony i gondolatát azonban, amely szerint a magyar igekötők perfektiv funkciójukat a szláv igeprefixumok hasonló szerepének hatására fejtették ki, a magyar nyelvészek általános elutasítással fogadták. (Asbóth Oszkár, Fokos Dávid, Gombocz Zoltán stb.) Zahourek és Simonyi elgon58