Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1963. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 1.)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: Forradalom és kultúra (Batsányi János 1793—95-ben)

tők; hogy mérlegeljék azokat, és amennyire az időre, helyre, éghajlatra és a dolgok jelen állapotjára való tékintet engedi, valósítsák meg" [80]. Schmettau és mások példája persze azt is mutatja, hogy a hatalmasok nem nagyon hajlamosak hallgatni az írókra. A meg nem hallgatott váteszek sorsát drámai szavakkal festi Batsányi, a nagy klasszikus példákat hozva fél: ,,De persze: hasztalan jajveszékelt Priamos leánya, —• Apolló akarata teljesült: nem adtak hitelt a látnoknak. Föltárta a cselt, megmutatta a veszedelmet, — kiáltott, őrjöngött a szerencsétlen Laokoon, de jaj, senki se hitt neki, bár négyszer megcsörrentek a fegyverek" [81]. — De a hatalmon levők süketsége nem csökkenti a költők jelentőségét, hiszen íme, Trója elpusztult, mert nem hallgattak a váteszekre! A költők műveikkel együtt nemcsak közügyet képviselnek, de közügyet is képeznek, s ezen a 'hatalmon levők értetlensége sem változtat, hiszen a költők működési területe a publicitás. Ezért figyelmezteti Batsányi á vádló ügyészt, amidőn az egyik versében egy kipontozott sor helyéibe felforgató gondolatokat magyaráz bele: „Mindenekelőtt pedig már államérdekből s óvakodni kell attól, hogy az író műveinek, melyek az egész nyilvánosság betekintésére nyitva állnak, rossz, helytelen, az író érzületével és céljával nyilván összeférhetetlen éltelmet tulajdonítsanak" [82]. (A kiemelés tőlem: N. L.) A költő hivatására és működési körére hivatkozva tiltakozik Batsányi az ellen, hogy „a költő géniuszát szűk határok közé" szorítsák, szárnyaitól megfosszák és bármiféle ízetlen magyarázó nevetséges igája alá" vessék. Hiszen az igazi költő „nem gyermekeknek, nem a bármely társadalmi osztályhoz tartozó műveletlen tömegnek, mely különben sem törődik az effélékkel, hanem érett embereknek, férfiaknak és az utókornak énekel..." [83], Az utókor minden idők költőinek a vigasza és reménysége. Különösen nagy szerepet játszik ez az érzés olyan korokban, amikor a költők úgy érzik, hogy Laokoonként hiába „kiáltanak és őrjöngenek". A felvilágosodás költői és írói nálunk mind erősen reménykednek az utókor igazságosabb ítéletében. „Hiszen (az író) nemcsak a jelen számára, hanem az eljövendő kor számára is ír. Jól tudja, hogy költeményeinek híre, nevének dicsősége nem az éppen most élőknek pillanatnyi tapsaitól függ. Tolla révén élni fog az utókorban is, vagy vele együtt hal meg annak termékeivel" [84]. A nagy példa és mintakép Horatius. íme, Róma ledőlt, „Flaccus lantja azonban túlélte Vesta örök tüzét, legyőzte az idők zoidonságát; és bennünket s korunkat gyönyörködtetve int, bájos zöngésével az erény s a haza szeretetére hív, felgyújt és a századok szüntelen múlása közben erőben mindig gyarapodva, mindenhol és mindenkor gyönyörködtetni fogja a legjobb, legkülönb halandókat!" [85J. Különösen nehéz a sorsa a magyar írónak, akit sem széleskörű közönség, sem tehetős hatalmasok nem támogatnak. Batsányi meghurcoltatásai a legvilágosabb bizonyítékai e nehéz sorsnak. Ő „az az író, aki egyedül a közjó szeretetétől, csupán hazája, az irodalom s az igazi dicsőség iránti buzgalmától vezettetve, nem törődve a sok fáradsággal... nem törődve az akadályokkal..., sőt, félre téve anyagi boldogulásának 159