Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2003. Oktatástechnológia. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 26)

UDVARDI-LAKOS ENDRE: Lifelong-learning, modul, kompetencia (tézisek és magyarázatok)

Érezhető, hogy van valami sutaság ebben a szókapcsolatban. Nem inkább a teljes élethossz végéig tartó tanulásról van itt szó? A precíz fordítás talán „az élet teljes hosszán át tartó tanulás" lenne. De ez túl hosszú. Megfontolásra talán leginkább érdemes lenne az „élethossziglan tanulás" kifejezés. De van, aki az „élethossziglan tartó tanulást" ajánlja. Talán még nem késő (miután egyik kifejezés sem terjedt túlságosan túl a szakemberek szűk körén), hogy újragondoljuk, és eldöntsük: melyik kifejezés lenne a legjobb, és melyiket lenne célszerű a jövőben egységesen használni? 1.3. A „tudásalapú társadalom" koncepciója: valójában a hatékony, teljesítőképes tudás igényét helyezi a középpontba. Amikor a tudásról van szó, nagyon sokan a rendszerbe foglalt tudományos ismeretekre, a verbálisan megfogalmazható lexikális tudásra gondolnak csupán, vagy legalábbis elsősorban arra. Az egész világon egyre inkább hangsúlyozott „tudásalapú társadalom' valójában azt jelenti, hogy a tudásnak „termelő erővé kell válnia" a társadalom egészében. A képzési rendszereknek az alapoktól a legmagasabb szintig, fokozott figyelmet kell fordítaniuk egy olyan tudásra (a szó legteljesebb értelmében), mely nem csupán az értelmiségi elit sajátja, hanem a társadalom életének mindennapjaiban is hatékonyan alkalmazható. Ez a fajta tudás már nem csupán azt jelenti, hogy a társadalom egyedei mind több ismeretet szereznek: a tudás az ismeretek alkalmazási képességét (és egyre hangsúlyosabban azt) is kell, hogy jelentse. Ennek érdekében azonban újra kell gondolnunk képzési prioritásainkat, hagyományos szemléletünket és módszereinket. Az információrobbanás, majd a mind jobban kiépülő „információs társadalom" kihívásaira a tömegtársadalmak iskolái megpróbáltak úgy válaszolni, hogy meghosszabbították a kötelező képzési időt, és kiszélesítették a képzési lehetőségeket. Azonban mára már nyilvánvalóvá vált, hogy a tanítandó ismeretek mennyiségének növekedése, az órákon „leadott" több ismeret nem feltétlenül eredményez több tudást, illetve nem feltétlenül eredményezi a társadalmi-egyéni alkalmazkodóképességjavulását. A tanulóknak egy jelentős (egyre növekvő) részét a „hagyományos", a verbális tudást mint követelményt mindenek elé helyező képzés - a hozzá kapcsolódó képességfejlesztés hasonló igényességű és hangsúlyos megjelenítése nélkül valójában nem készít fel az élet teljes hosszán át tartó tanulásra. A probléma - a tanár által programozott frontális tudásátadási folyamatról való leszakadás, így a tanulásra, önfejlesztésre való képesség elcsökevényesedése - már az általános iskolában megjelenik; a szakképzés bizonyos képzési formáiban, („a kiskettes szemlélet" jegyében) kényszerű engedményekhez vezet, az eltömegesedett felsőoktatásban pedig a követelmények szintjének csökkentésével „oldódik meg". Vagyis a képzés különböző szintjein - jelentős tanulói rétegek számára - a probléma nem oldódik meg, de „tovább gördül": mindez a felnőttképzés számára sok esetben szinte már megoldhatatlan feladatként jelentkezik. 81