Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Ködöböcz Gábor: Egy esztétikai magatartás avagy egy magatartás esztétikája. Kányádi Sándor: Szürke szonettek pergamen-tekercsekre. (Műelemzés)

már említettük: a piramis. Ma a piramisokat emberfeletti alkotásokként, csodaként tartjuk számon. Nem tudjuk pontosan, hogy egy viszonylag alacsony termelési mód miként volt képes ezeket megépíteni, azt viszont biztosan tudjuk, hogy sokaknak meg kellett halniuk, amíg egy-egy piramis felépült. A mű szó önmagában pozitív értékképzetet kelt, ebben a szövegkörnyezetben azonban előjelet vált, és a pejoratív szövegelemekhez kapcsolódva egyértelműen lefokozódik, s negatív jelentések hordozójává válik, ("nem jön össze a mű"}; "hogy jajongnak a nagy mű érdekében szülésre parancsoltak"); "szikkadok holtraváltan / egy elfuserált piramis / fullasztó árnyékában"). Az ellenpontozó bipolaritás még erőteljesebbé válik azáltal, hogy az írnok szerepében rejtőzködő költő a következő szonettben a számára életei beírt jelentő művészi értékekről dalol ("olykor ha nem néztek oda / arról is maszekoltam / ami a való s a csoda / közötti félúton van"). Az általam "Elíziumi ábránd"-nak elkeresztelt harmadik egység az egész ciklus leginkább poétikus, legszárnyalóbb sorait tartalmazza. Az emberérdekű költészet és az emberellenes valóság szakítása itt válik visszavonhatatlanná, még pontosabban szólva: az adott közeg sivársága itt cserélődik fel a költő féltve őrzött eszményeivel. A költő saját műve — mint egyedül hiteles, egyetemesen érvényes és maradandó értéket képviselő alkotás ~ ad absurdum kerül szembe a fáraó alapjaiban elhibázott művével, amely "nem jön össze". {Ráadásul az előző szakaszbeli sor ("az idő egyre sürget") azt az értelmezést valószínűsíti, hogy sietni kell, mert közeleg a fáraó halála, és vele együtt a hatalom — pontosan ugyan nem datálható, de a közeljövőben szükségeszerűen bekövetkező bukása,) Miközben a népet szégyenletes szolgaságba taszító hatalom bűnös túlkapásaival a saját sírját ássa, addig titokban — hazárdírozva és "maszekolva" — készül a költő ércnél maradandóbb műve, amelyben a halhatatlanságát építgető lírikus legdédeígetettebb vágyait énekli meg ("egy boldogtalan szárnyanincs / madárról kinek párja / egy állított, de lábanincs / égi madárka"). Ez az éteri tisztaságú metaforikus vallomásosság nemcsak megható, de fájdalmas is, hiszen az egymás után áhítozó, és találkozásuk esetén egymást kiteljesítő két kis madár csak a csodában bízhat. Egyesülésük lehetetlensége majdhogynem bizonyosság, mivel távolságuk ég és föld távolsága. Még a kevésbé figyelmes olvasónak is feltűnhet, hogy ezt a szonettet a népköltészetünkből jól ismert vezérmotívumok kísérik végig: a csoda-madár-szerelem-virág-bánat motívumaira gondolunk, amelyek az éltető hagyományokhoz való szoros kötődést éppúgy jelzik, mint ahogy a romlatlan, tiszta, ősi magyar nyelv iránti elkötelezettséget is kifejezik. A "virág" itt kényszerűségből a szerelem szimbólum köntösébe bújik, mert a költő inkább csak érzi sejtelmes jelenlétét, objektiválni és megnevezni nem 94