Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Ködöböcz Gábor: Egy esztétikai magatartás avagy egy magatartás esztétikája. Kányádi Sándor: Szürke szonettek pergamen-tekercsekre. (Műelemzés)

ótestamentumi hangoltságü helyzetjelentéséből és közérzet-analíziséből egy olyasféle tragikus prófécia kerekedik, amely a kiszolgáltatott személyiség ellehetetlenülését, a vergődő közösség eícsángósodását, valamint a tarthatatlan helyzet libanonizálódását vetíti előre. A metszően éles, rendkívüli szövegtelítettségű képekben, az epikusán kerek, intenzíven sűrítő, helyenként erősen lirizált képsorokban nyilvánvalóvá válik, hogy a szonettforma itt voltaképpen egy huszadik század végi civilizáció- és kultúrtörténeti botrány keretéül szolgál. A szonett ugyan itt is a nyelvi ökonómia műfajaként mutatkozik, de a műforma által kínált poétikai-szintaktikai lehetőségeket már-már szétfeszíti a témaválasztásban rejlő felfokozott drámaiság, a végletes feszültség, a sűrítő-sejtető balladisztikusság, továbbá a jövendölő, jeremiádszerű prófétikusság, illetve a látomásos, enyhén mitizáló költői attitűd. A lírai én alapmagatartását ugyanis a tragikusan ellehetetlenült és teljességgel kilátástalannak tetsző léthelyzettel szemben a túlhevült, ám fegyelmezetten megzabolázott indulati energiák által vezérelt affektivitás jellemzi. A költői karaktert az a fajta könyörtelen szembenézés és kinyilatkoztatásszerű szókimondás határozza meg, amely már nemcsak a nyelv, az oktatás, a kultúra, a színház és az irodalom veszélyeztetettségét érzékeli, hanem a legvégső és legszentebb mentsvárak: a templom és a temető fenyegetettségével is számol. Összességében tehát a szabályos, zárt szonettforma sokszorosan indokolt, hiszen a versfogantató élményhelyzet embertelen rettenetét szépen és adekvátan kimondani (s ezzel némiképpen a borzalmakat föl is oldani) leginkább egy ilyen míves, fegyelmezett sturktúrában volt lehetséges. Ilyen aspektusból a szonettciklus — a lírai totalitásképzésen túl — egyfajta vers- és alkotáslélektani kiskátéként is szemlélhető, amely a megszenvedettség, a pokoljárás orpheuszi jegyeit magán viselő "hangtompítós" gyötrelemmel tárgyiasított hitvallás az alkotóműhely szorongató gondjairól, egyszersmind a művészi-emberi helytállás rendíthetetlenségéről. (Zárójeles megjegyzésként idekívánkozó közbevetés, hogy az utóbbi évtizedben a szülőföldjüket kényszerűségből elhagyó romániai írók, költők és más művészek számszerűségük és súlyuk miatt is pótolhatatlan veszteséget jelentenek. Nem túlzás azt mondani, hogy az írók és költők színe-java hagyta el Erdélyt, de Kányádi szavaival élve feltétlenül hozzá kell tennünk: a színe igen, de a java nem.) A perspektívanélküliség komor víziója a sajátosság méltóságával, ugyanakkor a méltóság kétségbeesettségével szólal meg a közelmúlt olyan műveiben, mint pl. A bujdosni se tudó szegénylegény éneke ("nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának / kivált jövendőnek / minket itt utálnak"), vagy mint a Krónikás ének Illyés Gyulának — odaátra ("ég már a szekértábor is / remény sincs fölmentő seregre"). Az utóbbi versbe azonban alig módosított parafrázisként beépül egy Bib88