Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Ködöböcz Gábor: Egy esztétikai magatartás avagy egy magatartás esztétikája. Kányádi Sándor: Szürke szonettek pergamen-tekercsekre. (Műelemzés)

liából való, közelebbről János apostol első leveléből származó szövegrész is, ami újfent az "itt élned-halnod kell" parancsát hirdeti prófétikus szigorral: "akik elmentek közülünk / nem voltak közülünk valók / mert ha közülünk valók lettek volna / nem mentek volna el". Mielőtt a választott mű részletekbe menő elemzéséhez fognánk, még feltétlenül szólnunk kell néhány megkerülhetetlennek látszó poétikai és megformálásbeli sajátosságról. Kányádi a Szürke szonettek pergamentekercsekre c. költeményében nyilvánvalóan szereplírát valósít meg, amikor ~ mintegy félig-meddig áttetsző álarcot öltve magára — tudatosan belehelyezkedik a fáraó írnokának szerepébe és helyzetébe. Mint eddigi életművében oly gyakran, itt is a modulációra és (művészi) idomulásra képes, az önmaga transzponálását, átstilizálását végző próteuszi költőt érhetjük tetten. A művészi alakváltás funkciója jelen esetben nem lehet más, mint a felgyülemlett élményrétegek fegyelmezetten szabad kibeszélése; mérlegkészítés és ítélkezés a patologikus rémuralomról, a "miiliók egy miatt" madáchi képtelenségéről. Ugyancsak létjogosultsága van a sorsversként való értelmezésnek, hiszen a költő belehelyezkedik egy bizonyos közösség tudatállapotába is, s ilyen minőségében (mint médium és mint rezonőr) a kollektívum nevében szól annak szorongató létgondjairól. Ilyenformán a mű az egyéni és a közösségi líra kritériumainak egyaránt megfelel. Ami a lírai alany szerepét és megnyilatkozásait illeti, tisztán monologikus szituációról beszélhetünk. Ezt támasztják alá a kiragadott szintagmák is: "én a fáraó írnoka / ezennel kijelenten" /; "versekbe szedtem", "arról is maszekoltam"; "írónádamat leteszem", szikkadok holtraváltan" stb. Ez a fajta lírai monológ (amit különben a bennefoglaltak miatt teljes joggal nevezhetnénk drámai monológnak is!) sokféleképpen felfogható: a lírai alany nemcsak önmagához beszélhet, de szóihat közösségéhez, az olvasóihoz, számadást készíthet a történelemnek, és Istenhez is fordulhat. Jelen esetben mindezek együtteséről van szó. A lírai hős monológját az teszi drámaivá, hogy az alap vershelyzet elemei és a lírai alany között konfliktus, sőt antagonizmus feszül. A költői alapmagatartást a nyíltan megvallott szembenállás, az öntanúsító, bajvívó attitűd határozza meg, amely többek között olyan szövegelemekben jut kifejezésre, mint pl.: "bár kényszerítettek soha / semmit se szépítettem" /; "utáltam mit a hivatal / naponta rámrótt / packázásaival / a gyáva elöljárót" /; "írónádamat leteszem / mintsem vályogból sziklát / hazudni legyek kénytelen". A minőségeszmény jegyében megformált posztulatív értékű ars poetica egyrészt a szellem emberének felelősségét, másrészt az írástudó hatalommal szembeni erkölcsi fölényét példázza. 89