Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Ködöböcz Gábor: Egy esztétikai magatartás avagy egy magatartás esztétikája. Kányádi Sándor: Szürke szonettek pergamen-tekercsekre. (Műelemzés)

fedései az önstilizációnak kivételesen gazdag, változatos tárházát teremtették meg mindkét esetben. Az önfelmutatás és öntanúsítás olyan válfajai ezek, melyek muszájherkulesi gesztusokkal képesek a fájdalomból is energiát csiholni. Kányádi újonnan megjelent kötete e téren is a kiteljesedés felé mutat, egyre nyilvánvalóbban jelezve a szerző klasszicizáló törekvéseit. Akárcsak válogatott műveiben (Fekete-piros, 1979), az új verseskönyvében is jellegzetesen a kisebbségi sors, a szellemi-lelki rezervátumlét kibeszélője, anélkül, hogy bármiféle publicisztikus romlékonyság vagy aktuális tűnékenység megérintené. Cs. Nagy Ibolyával egyetértve: kor és politikum úgy van jelen a kötet verseiben, hogy a költő kimosta belőlük a napi érdekeltségek törmelékét, s a személyes érvényűt, a magánérdekűt is minden esetben a kollektív tapasztalatokra, közösségi élményekre építi. A breviáriumszerűen változatos, ám szellemi-erkölcsi karakterében bámulatosan egységes kötetben fogékonysága, érzékenysége fókuszát a karanténléttől agyongyötört közösségére irányítja; vallomásossága, közlékenysége épp a sorsközösség kibeszélése. Az egészséges örömökre vágyó, derűre, harmóniára orientált művészt nemegyszer keserű kifakadásokra, fanyar kommentárokra készteti korának és közegének hőstelen, költészetellenes, prózai természete. Ennek ellenére számára mindennél erősebb, még a szóinflációval is dacoló bizonyosság, hogy a versírásban lélekmentő, gerinckeményítő, személyiségőrző és közösségmegtartó erő van, hiszen a költő élete csak a tanúságtevő jelállítás révén kaphat értelmet, ugyanakkor a "kollektív alanyiság" okán a versek a közösségi esély letéteményesei, még pontosabban: nyelvet, kultúrát, népet megtartó, soha fel nem adható utolsó hídfőállásai. A küldetés fontossága, a pótolhatatlanság tudata fejeződik ki a lírai hős és a közösség együvé tartozását erősítő sorokban: "még a versben kevésbé járatosak is / föl-föllélegeznek egy-egy / jobban sikerült levegő / vételemtől", s a szerep elfogadásának áldásos következményeként pedig: "aki megért / s megértet / egy népet / megéltet" (Játszva magyarul 1974). A fentiekben vázolt "szóvigyázó", értékőrző, virrasztó költői alapmagatartás szervezi homogénül egységessé a nyolc ciklust egybefogó Sörény és koponya című kötet darabjait is, amely intezíven sűríti Kányádi eddigi életművének legsajátosabb törekvéseit. (Különös tekintettel a líravilág szintetizáló természetére, valamint gondolati-erkölcsi arculatára.) A kötetben élmény és szentencia, látvány és reflexió, partikularitás és egyetemesség, magyarság és európaiság, tárgyiasság és intellektualitás kettőségein fölépülő költői világkép bontakozik ki, amely a korábbiakhoz képest némileg módosult formában ötvözi a folklorisztikus hagyományt az avantgarde formaképző elvekkel. A fenyegetettség fokozódásával ugyanis a költői látás- és kifejezésmód egyre észrevehetőbb elmozdulást mutat a vizionalitás, a mitizálás és a 85